Uram irgalmazz!

Mióta tudatosan megélem a kereszténységem, azóta találkozom újra és újra azzal a jelenséggel a világban, hogy a vallásos (főleg, ha keresztény) embertől elvárnak egy életszentségi állapotot. Van egy, egyébként téves nézet, hogy aki hívő, az jobb ember. 
Én ezt a környezetemben igyekeztem helyre rakni mindig. Igen, így kéne legyen, de hát mi is csak emberek vagyunk, stb.

Most viszont egy másik szempontból is megvilágítanám a dolgot. Miután megállapodtunk abban, hogy sajnos a hívők még nem feltétlen jobb emberek, megemlíteném, hogy ez bizony baj! 

Ha vállaljuk, felvállaljuk a kereszténységünket, azzal azt is vállaltuk, hogy Krisztust képviseljük, az ő képmásai, szavának hordozói, fényének letéteményesei vagyunk. Nem csak a papság, de mi, a hívek is képviseljük az egész Egyházat, Krisztus egész titokzatos testét. 
Nos, amennyiben a nem hívő (vagy hívő, de nem elég stabil lábakon álló hitű) kedves testvér, hogy keresztényeknél belefér néha egy kis berúgás, egy kis hazugság, egy kis ügyeskedés, pár egyéjszakás kaland, vagy csak egy kis füves cigi, stb... kérdés, ő miért ne csinálná? Meg egyáltalán, miért lenne bárki is keresztény, ha azok is pont ilyenek? Esetleg még a nem teljesen alaptalan "álszentség", és "kétszínűség" kifejezés is előkerül a "szentség" és a "két szín alatti áldozás" helyett. 

Persze nem arról beszélek, hogy a kereszténynek MINDENT el kell viselnie. Csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy nagy felelősség kereszténynek lenni. Ez világi helyen néha sokkal könnyebb, mint egyházi környezetben, de még ott is komoly lelki vértanúságra számíthat az, aki vállalja a hitét. Csak ott ez nem a templomba járásban merül ki, hanem a puskázás hiányában pl. (iskola esetén).

Tehát, bár az tény, és ma is ezt vallom, hogy a keresztényektől életszentségi állapotot elvárni botorság, és nem is igen igazságos. Viszont aki "megtagadja önmagát, felveszi keresztjét, és követi Őt", az nem veheti félvállról. 

A legnagyobb problémának a kereszténységen belül a szeretet igény szerinti felhasználását látom. A keresztény ember is nagyon tudja szeretni, akivel jóban van... de hát mindig vannak, akikkel nem vagyunk jóban.
Elvileg minden tanítás a szeretetben gyökerezik. És létezik is egy jelenség, egy farizeusi viselkedés, ami rendre keresztény műmosollyal jár együtt: hogy kívülről példamutatóan keresztények akarunk lenni. Leginkább a saját válunk veregetése céljából.
Jártam olyan szertartáson már, ahol divatba jött, hogy mindenki fenemód alázatos akart lenni. Ezt úgy kívánta kivitelezni, hogy utolsónak, vagy legalábbis utolsók között akart áldozni. Ebből az lett, hogy a pap kifordult a szentélyből, kezében a szentséggel, és nem indult el áldozni SENKI! Ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy néha az az alázatos viselkedés, ha elsőnek indul el valaki.

Szóval a dolgok nem mindig egyértelműek, sőt, ritkán azok. Tetteink, bűneink, értékeink mind egyéni, csak az Isten által ismert, személyre szabott szempontok alapján lesznek majd értékelve. Így arra buzdítok mindenkit, hogy próbálja meg saját képességeiből kihozni a legtöbbet. Én nem vagyok optyinai Trofim testvér, hogy böjti időszakban egész héten csak vasárnap egyek egy keveset, de a gyorsétteremről képes vagyok lemondani. (Nem nevetni! Ez tőlem tényleg nagy áldozat!) Valószínűleg te, kedves olvasóm, nem vagy Teréz anya, vagy II. János Pál. Nem is feltétlen elvárható tőled, hogy menj, és öleld meg a koldust. De az talán igen, hogy lokalizáld magadban: AZ OTT EGY EMBERI LÉNY.
Mindenkinek saját magának kell megtalálnia a korlátait. De meg KELL találnia. Nem állhatunk meg tőle biztos távolban. Fejlődni kell. Törekedni kell rá. 

"Ne akarj olyan kicsi lenni, nem vagy te olyan nagy..."

Több dolog is van, ami idegesít jelenleg a társadalomban. Ezek egyike, ami bár nem a legnagyobb baj, de talán a legaktuálisabb, a karácsony értékének durva megtaposása.

Mit értek ez alatt?

Oké, tegye fel a kezét, aki októberben nem látott az üzletekben egyáltalán karácsonyi dekorációt... de szerintem, aki figyelmesen járkált, már októberben is kiszúrhatta. És persze miről szól mindez?

VÁSÁROLJ! VÁSÁROLJ! VÁSÁROLJ!

A karácsonyra azt szokták mondani, a szeretet ünnepe. A keresztények pedig azt, hogy Krisztus születése. Személyes véleményem szerint, ez a kettő összefügg.

Na, és itt jön a szomorú rész:
Már hetek óta teljes a stressz! Még sehogy sem állok az ajándékokkal, és mindjárt karácsony! Hol az a "kib@szott" játék, amiért sírt a gyerek? Na, végre, itt még kapható! Basszus, ez ilyen drága? Hogy rohadjon meg az Orbán-Gyurcsány-Mesterházi-Vona-Schiffer-Bajnai (szabadon lehet választani) ott ahol van! Miatta ennyire drága minden! Na, végre a pénztárnál... mi? Otthonyhagytam a kártyámat... félre tudná tenni? Jah, hogy nem! Rohanás, tárca felmarkol, szia drágám, bocsi, rohanok, vissza, huh, még megvan, fizet, basszus, az asszonynak még nem vettem meg azt a szart, és anyáékkal mi lesz, és ott a tesóm retardált fiúja, de utálom azt a köcsögöt, de venni kéne neki is valami francot...
Na, végre itthon, jaj, kisfiam, nekem rohadtul nincs most erre időm, húzzál játszani, mivan drágám, nem, nem érek rá, dolgoznom is kell, a számlák nem várnak, jah, hogy jön át anyád, még ez is! Jaj, de elegem van mindenből, miért nincs még rend, hát mindent nekem kell csinálnom ebben a rohadt lakásban!

Jó, nyilván túlzó a példa...
Vagy nem? 
Az biztos, hogy a karácsony sok esetben, ha hagyjuk, elveszíti mind Krisztusi, mind a szeretethez kötődő szerepét. Pedig milyen szép is, ha egy szerető, családi légkörben megajándékozzák egymást az emberek... 

Egy nagyon találó kép erről:

Jó, persze önmagában nem rossz az sem, ha vásárlunk, és az sem, ha igyekszünk mindent a legjobban csinálni. A gond az, ha az ünnep pont ünnepiességét veszti el, és kötelességgé, külsőséggé silányul.

Egyébként ugyanezt követik el Szent Miklós püspökkel is. Szegény myrai püspök a legkeményebb aszkéták közé tartozott, napjában egyetlen egyszer étkezett, vagyonát a szegények közt szétosztotta. Hitte volna-e vajon, hogy egyszer egy vásárlásra ösztönző erő lesz? 

És ha már itt tartunk, megosztom veletek karácsonyi fekete listámat:

1. A télapó/mikulás hozza karácsonykor az ajándékot.
Kérlek, neeeeeeeee... ne amerikanizálódjunk már! A mi kultúrkörünkben ennek semmi helyes, ráadásul még csak nem is igaz. Szent Miklós püspöknek annyi köze van a karácsonyhoz, hogy az Úr születését feltétezhetően ünnepelte.
2. A Jézuska hozza az ajándékokat.
A Jézuskázástól alapvetően falnak megyek, de nem keresztényeknél elnézem. Keresztényeknél viszont... felejtsük el! Jézus nem hoz ajándékokat egy fa alá. Maximum olyan értelemben, hogy megadta neked a szeretetet, és a szüleid megajándékoznak ezért. 

Nem hosszú, tudom. De nem is ez a cél. A cél a karácsony helyes értelmezése lenne!

Testvér, te akár hiszel az Úrban, akár nem, ha a karácsonyi dolgok, mint vásárlás, rendrakás, karácsonyfa díszítés, sütés, ajándékozás, (és pár családnál) templomba menetel mozgatórugója a szeretet, akkor jó úton jársz. Nyilván, nem az a cél, hogy karácsonykor szeresd az embereket, egyébként nem kell, mint ahogy a Neoton megénekelte... ahogy a nőnap sem arról szól, hogy egy nap tiszteled a nőket, és a Valentin nap lényege sem az, hogy egy nap kedves vagy a pároddal.
Ez egy lehetőség rá, hogy kiemelten törődj valakivel, valakikkel.

Viszont, ha egy merő stressz neked a karácsony, a vásárlással, sütéssel, meg a többi szarsággal, akkor inkább ne csináld. Komolyan. Most sem arról beszélek, hogy ne ajándékozzuk meg egymást, de tényleg szép lehet egy ajándék, amit a másikhoz vágunk, hogy kipipáljuk a listán, és végre túl legyünk rajta?

Együtt élünk, nagy társadalomban is, de a család szintjén kis mikrótársadalmakban is. Szükségünk van rá, hogy tudatosan is örömet akarjunk okozni a másiknak. Miért ne tegyük ezt Krisztus születésének emlékére, aki a világnak adta a legnagyobb ajándékot: a megváltást? De akkor már tegyük Krisztus lelkületével, átkozódás, utálkozás, és lehetőleg veszekedés nélkül.

Előre is mindenkinek áldott karácsonyt!

A görögkatolikusoknál már elkezdődött a böjt (és az új naptáras ortodoxoknál is). Készülünk Jézus születésére. 

A böjt túl nagy falat lenne nekem témának. Talán az egyik legmisztikusabb dolog a kívülállóknak. Egészen pontosan, a "miért jó nekik / miért jó Istennek, hogy nem esznek húst" témakörében gondolkodóknak.

Szóval, nem megyek bele a böjt mibenlétébe, de egy érdekes, és nekem eddig valahogy kimaradt aspektusát viszont kiemelem. Ez pedig az elcsendesedés.

Budapest belvárosában élő, dolgozó fiatalemberként nekem a csend félig-meddig ismeretlen fogalom. Alapvetően, vannak szomszédaink. Aztán ugye autók, motorok, tömegközlekedés. Rádió, televízió, youtube, és még sok-sok más potenciális zajnövelő.

Hát, ember legyen a talpán, aki ebben a borzalmas kakofóniában meghallja Istent!

Igen, szóval a zaj nem a barátunk.
A böjt lényege valami olyasmi lenne, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Az én történetem nemrég kezdődött... és valahol mégis régen.

Évek óta foglalkozom a keleti kereszténységgel, és ezen belül a keleti szerzetességgel. Ott a csend egy igen kiemelt dolog. Én ezt olvastam, tudtam, értettem, de nem igen tudtam (és igazán nem is akartam) megélni. Aztán, most a böjt kezdeténél a Kedvesemtől kaptam egy saját készítési, adventi koszorút. Persze hat gyertyásat, ahogy a görögkatolikusok szeretik :)

Nekem ilyenem sosem volt, és annyira nem is tudtam, mit kell vele "csinálni". Megérdeklődtem hát tőle, és Newsee-tól. Meggyújtani a gyertyát, imádkozni. Hát, ez nem tűnt annyira nehéznek, szóval bele is vágtam.

A láng, a fény mindig is érdekelte az ember. A fény = Krisztus. 
Azóta a böjtöm minden napja azzal zárul, hogy meggyújtom az adott mennyiségű gyertyát (jelenleg 2 db), és ülök a koszorú előtt csendben.
Nem feltétlen imádkozom, legalábbis nem a szó hétköznapi értelmében. Néha úgy is. De, nem sok időre, csendet teremtek. Nem megy alatta zene, rádió, tv. Én sem szólalok meg. Lecsendesítem a környezetem, az elmém, a lelkem.
Jó érzés. Nem szoktam sokáig csinálni, általában csak pár gondolatomat osztom meg Istennel, a félelmeimet, örömömet, bánatomat, és ami én vagyok. És jön is minden. Bűnbánat, öröm, és a legfontosabb: béke.

Mi, városiak, de lehet, ez vidéken is így van, félünk a csendtől. Kedves olvasók, magunkba nézve, ki nem kezd el feszengeni, a valóban teljes csöndben? (Nem kell válaszolni.) A csendben könyörtelenül találkozunk önmagunkkal. A saját hiányosságainkkal, és Istennel, az Ő tökéletességével. 

Nekem itthon sem megy a teljes csönd. Oké, én nem csinálok zajt, de a kazán fűt, a csövekben folyik a víz, a szomszéd kint mászkál, stb. Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hol van VALÓDI csend. 

Most biztos páran az erdőre, vagy parkra, vagy valami természeti dologra gondoltok. Hát nem. A levelek susognak, az állatok zizegnek, stb. Ez nekünk, városiaknak már csendnek számít persze, de ez sem az igazi.

Az igazi, valódi csönd a templomokban van. 

Amikor nincs szertartás, és nincs bent közös imádság sem. 

Javaslat a böjtre: üljetek be egy pár percre egy templomba, szertartáson kívül (már ha van nyitva ilyenkor templom). Ne a nagy múzeum bazilikákba! Egy olyanba, ahol nincsenek tucatszám turisták. 

Ebben más az idei böjtöm, mint az eddigiek. De mostantól állandósítom.

Morbid gondolat jutott az eszembe a minap. 

Azon gondolkodtam, hogy ha Jézus napjainkban megjelenne, és szeretne csatlakozni egy tipikus egyházközséghez, hogy fogadnák? Oké, persze lenne, aki kedvesen és normálisan, de biztosan lenne a személye ellen sok kifogás (hiszen az még életében is volt).

A katolikus egyházban tutira nem lenne jó pont, hogy hosszú hajú férfi, aki nem értelmiségi (az ő korának értelmiségi rétege a farizeusok és az írástudók voltak, márpedig Jézus őket leginkább ostorozta...), sőt, voltaképpen melós, mégis "okoskodik". Nem pap, nem szerzetes, szóval nagyon nem kéne beleszóljon a dolgokba...
Görögkatolikusoknál még ott lenne az is, hogy nem szerzetes, és még sincs családja vagy felesége. 

Az ortodoxoknál komoly gond lenne, ugyanis Jézus Krisztus nem ortodox. Ergo nem is igazhitű. De jószándékú kereső még lehet.

Az evangélikusoknál és reformátusoknál is gond van... ugyanis Jézus bizony hitt abban, hogy a szentek közvetlenül is tudnak hatást gyakorolni a világra. Ugye Mózes és Illés konkrétan neki is megjelenik. 

Ráadásul nálunk szinte mindegyiknél komoly problémát jelenthetne, hogy Jézus nem jobboldali. Sőt, óriási szeretettel viseltetne a baloldaliak iránt. Szóval, jó eséllyel ugyanúgy lenne egy széles tömeg, ami követné, de lennének sokan, akiknek szúrná a szemét. 

Ez persze csak egy nagyon durván kisarkított görbe tükör, amit ezzel ki akartam fejezni, hogy a kisegyházak, szekták néha sajnos nagyon is jól rávilágítanak arra, hogy a történelmi egyházak tagjai néha pont a Krisztusi tanítást felejtik el. 
Ezt már magamon is észrevettem, amikor a munkahelyemen kiszúrtam, hogy az egyik kollégám a Hit Gyülekezete lapját olvassa, és konkrétan elhúztam a számat.
Nem az újság, időnként nekem furcsa színvonalának szólt ez a szájhúzás. Hanem a Hit Gyülekezetének. De ha objektíven végiggondolom, nem volt igazam. Ez az ember nekem a világon semmit sem ártott. Tényleg semmit. Ráadásul konkrétan nem csak hogy ugyanabban az Istenben hiszünk, de még Jézus Krisztusként is nevezzük meg. Akkor mi végre ez az ellenséges gondolkodás részemről?

Nos, továbbra sem kedvelem a Hit Gyülekezetét, mint egyházat, de törekedni fogok rá, hogy Krisztust keressem a más hitű emberekben is. Persze fenntartom, hogy a Katolikus Egyház a legigazabb út, de attól, hogy valaki kevésbé jó, vagy akár rossz úton jár, még  nem kell az ellenségem legyen. Ezzel Jézussal szemben is ellenséges lennék. Dicsőség néked, Uram!

Ha a Szentatyának nem derogáló nyitottnak lenni más hitek felé, és nem ellenségesnek...

Ha valamit megtanultam a keleti lelkiségből, az, hogy a szimbólumok fontosak.

A külsőségek, szimbólumok, stb. persze önmagukba vajmi keveset jelentenek. De ha tartalommal társítjuk...

A keleti keresztény úgy vet keresztet, hogy hüvelyk, mutató és középső ujját összezárja, a gyűrűs és kisujját pedig a tenyerébe tartja. Az első három ujj a Szentháromságot, a másik kettő Krisztus Isten és ember természetét jelenti.
Anno még röhögtem is azon, hogy ha 6 ujjunk lenne, mit magyaráznánk bele? (Nem saját gondolat, de könnyen tudtam vele azonosulni.) Nos, alighanem akkor is bele tudnánk magyarázni valamit, de talán nem is ez a lényeg. 

Ez az egész arról szól, hogy amink van, azt igyekezzünk úgy helyezni, hogy az Istenre, a teljességre, a szentségre, stb. emlékeztessen minket. Önmagában 3 doboz gyufa - semmi. De ha azért 3 doboz gyufát helyezünk egymásra 1-2, vagy éppen 4 helyett, hogy a Szentháromságra irányítsa a figyelmünket - az már egy szép, és ráadásul hasznos dolog.

Az ikonok is szimbolizálják a bibliai eseményeket, személyeket, vagy a szenteket. De a keleti kereszténység tele van ilyesmi jelképekkel. A keresztvetésen túl pl. gyakori a hármas metánia, a 40-szer elmondott "Uram irgalmazz" (40 napig böjtölt Krisztus a pusztában, illetve a zsidók 40 évig vándoroltak, stb.). A diakónus az angyalokat szimbolizálja, a püspök Krisztust. Az ikonosztázion elzárja a hívek előtt a szentélyt, ami a Mennyeket jeleníti meg. És még sok-sok ilyen dolog van.

Elgondolkodom, lehetne-e ezt tudatosabban fejleszteni. Mármint, magamban. Hogy direktebb módon csempésszek az életembe jelképeket. Optyinai Vaszilij atyáról azt mondják, ha valaki két cukrot vett elő a kávéjához, teájához, mindig odatett egy harmadikat is, mondván: "Mindig a teljességre kell törekednünk." Nyilván nem arra gondolok most, hogy tömjük magunkat és a környezetünket cukorral, de számomra ez magyarázta meg, hogy ezek a jelképek nem belemagyarázások, hanem a figyelem helyes irányba terelői.

Kolléganőmmel beszélgettem arról, hogy Isten milyen szinten benne lehet életünk aspektusában. Azt mondta erre, gyakorlatilag poénból mondva: "Bálint, neked életed minden pontjában benne van az Isten!"

Ezt ugyan viccnek szánta, de elgondolkodtatott.
Úgy gondolom, ez rám nézve amúgy egy nagyon hízelgő kritika. Most őszintén, ha külső szemlélő ezt mondja rólatok, az jó érzés, nem?
De sajnos nem igaz... pedig az kéne legyen.

Én a magam részéről bizony sokszor egyszerűen elfelejtkezem arról, akinek mindent köszönhetek. Ha túllépünk azon, hogy túl sokat aggodalmaskodom, még mindig ott van, hogy eszembe sem jut, hogy egyáltalán van Isten. 

Csodálattal tekintek Fülöp vagy Atanáz püspök atyákra, akik egy pillanatra sem vesztik szem elől az Urat. Persze, mondhatjuk, hogy ők szerzetesek, de ez kicsit a probléma lerázása. 

Úgy gondolom, az ember élete Isten dicsőítés kellene legyen. Most ne a felhőkben álló, éneklő idiótákat képzeljük el, hanem a nagyon is hétköznapi dolgokat. Munkánk elvégzése - ha úgy csináljuk, dicsőíthető vele Isten (Opus Dei). Közlekedés a városban, utazás - Simán válhat dicsőítéssé. Egyszerűen azzal, hogy kulturáltak vagyunk. Nem jutalomért, vagy azért, hogy jó keresztények legyünk. De radikális leszek: még a szex is simán lehet Isten dicsőségére zengő hálaadás. 

Szóval, a hétköznapokból nem kéne kihagyni Istent. De ez nem megy magától. Azért bizony tenni kell. Úgy gondolom, megvan a házi feladatom...

Egyszer még régebben volt egy írásom, ami az ego veszélyeiről szólt. Kellemetlen téma. 

Vallásos embernél ez egy különösen nagy veszélyforrás, ami akkor csúcsosodik ki, amikor éppen rendben vagy lelkileg.
Kielégítő imaélet, sőt, talán még egy kis plusz is. Templomi szertartások, lelki tanácsadás, hosszú beszélgetések... jah kérem, végül is, keresztény vagyok. Hm... egészen jó keresztény. Bizonyos kérdésekben akár példát is lehetne rólam venni. 
Így belegondolva, hülyeség tőlem nem tanácsot kérni.Olyan boldog és kiegyensúlyozott vagyok, hogy bennem egyenesen az Isteni Gépezet dolgozik. Számból az Úr hangja szól, szemeimben az Ő tüze ég! Nincs gond, amit meg ne tudnék oldani! 

És beüt a crack...

"EMLÉKEZZ RÁ EMBER, PORBÓL VAGY, ÉS PORRÁ LESZEL!"

Sajnos erre az igazságra, ami Hamvazó Szerdán elhangzik, kb. akkor döbbenünk rá, amikor szembejön velünk egy valódi gond. Amit nem tudunk megoldani.
Pl. egy nekünk fontos ember elhagyja a hitét, vagy egy férj/feleség a társát, vagy az első füves cigire való rágyújtás... stb.
És mi ott állunk, tehetetlen bábként. Mint egy mázsányi ólom. Mert beszélhetünk, mondhatunk akármit, egyszerűen nem segít. 
A kérdésekre a kész válaszaink nem elegek. A helyzetre nem húzható rá a sablon reakció a készletünkből.

És amikor a probléma hegyként magasodik felénk... a megoldást mindig ugyanaz adja. Egy példázat erről, Pantyeleimon, ortodox püspök atyától:

Meghalt egy jó pap, eljutott a paradicsom kapujába. Kijött hozzá Péter apostol és megkérdezte tőle:

-       Mi jót tettél az életedben? Ahhoz, hogy belépj, tenned kell valami jót és 1000 pontot kell elérned!

-       Papként szolgáltam.

-       Nagyszerű, ezért kapsz egy pontot. Mit tettél még?

-       Vasárnapi iskolát szerveztem.

-       Még egy pont. Még mit?

-       Volt családom, a gyerekeim hívőkként nőttek fel.

-       Jó, ezért kapsz még két pontot.

Itt a szegény bátyuska megértette, hogy nem rendelkezik annyi jó cselekedettel, amivel összegyűjthetné az 1000 pontot, nélkülük pedig nem juthat be a Mennyek Országába. Ekkor teljes lelkéből feltört a fohász Istenhez: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, irgalmazz nekem bűnösnek, nincsenek nekem jó cselekedeteim”. Ekkor feltárultak a Mennyország kapui, Péter apostol pedig így szólt: „Ezért kapsz 996 pontot, gyere be”.

Na, kezeket fel aki rájött, miről beszélek! Kiáltsuk egyszerre háromra! Egy, kettő, három...
AZ ALÁZAT!

Nem tudom megoldani a világ minden gondját. Nem tudom megváltani a világot. Istenhez képest porszemek vagyunk. Az, hogy ő felemelt, és akár trónusa karfájára ültetett, még nem az én érdemem. 
Aki Isten munkáját akarja végezni, de nem vele, hanem helyette, teret kap az Úrtól. "Próbálkozz csak, ha akarsz!" - mondhatja ekkor Isten. Nem cinikusan, hiszen nem megbüntetni akar. Tényleg teret ad.
És ekkor döbbenünk rá, hogy mindig Ő vezette eddig a kezünk. Ő emelte meg a hegyet, nem mi. Ő tartotta távol tőlünk a bajt, a gondot, és nem azért került el, mert ennyire remekek vagyunk.

És a vége?
Szerencsés esetben rádöbbenés arra, ami valójában van. Böjt, ima, és bűnbánat. Elengedni a kormányt, és elhinni, hogy ahol már "nincs remény", ott mégis van. Hogy amit feladnék már szívem szerint, az még bőven nem zárult le, mert Isten sokkal hatalmasabb, mint az események sodrása. 

Mi a katolikus egyház? 

Kikből áll? 

Miért van ennyire rossz híre bizonyos körökben? Ha a média alapján hozunk ítéletet, akkor a többi keresztény egyház úgy-ahogy elmegy, de a katolikus... hát kb. a sátán személyes játszótere. Pedofil papok egész hordája vonul fel, hogy gyermekeket rontson meg. Az agymosott és álszent hívek prédára lesve járják a vidéket, hogy behálózhassanak, kizárólag abból a célból, hogy fizess, minél több pénzt. Hogy lehúzhassanak. A katolikus hívek pedig gyakorlatilag vagy idióták, vagy rohadékok. Hiszen különben nem tartoznának egy ilyen álszent, pénzéhes, és pedofiloktól hemzsegő gyülekezethez.

No, hát kezdjük a dolgot belülről:

Az Egyház, azaz Krisztus teste gyakorlatilag minden, a Szentháromság nevében keresztelt ember közössége. Ezen belül vannak felekezetek, és ezek egyike a katolikus egyház.

Ha valaki kívülről megemlíti a katolikus szót, a papokra, püspökökre, bíborosokra, és a pápára gondol. Esetleg a templomokra.
Ez olyan, mint ha valaki azt mondaná: Magyarország áll a Parlamentből, a kormányzati épületekből, és a politikusokból. Ugye, mennyire nem igaz? Pedig ők képviselik a világ szemében Magyarországot. És a döntéseket is ők hozzák, ugyebár?
Ahogyan a fenti példa is pontatlan, ugyanúgy nem csak papokból áll az egyház sem. Konkrétan: a katolikus anyaszentegyház emberekből áll. Ennyi. Vannak jók, rosszak, kedvesek, bunkók. Nem lettek szentek ezáltal. Nem lettek jó emberek sem. Igazából rosszak sem.

A legtöbben ebben nevelkedtek, mások utólag térnek be. Igen, van hierarchia, de emberek, mégis hogy máshogy lehetne egy egész világon átívelő, több millió embert magába foglaló "szervezetet" vezetni? 

Én tehát, a katolikus egyház fontos része vagyok. Amikor szidják az egyházamat, akkor engem szidnak. És igen, hozzá lehet tenni, hogy "de nem rólad beszéltem", de sajnos ez nem igaz. Mert a katolikus egyháznak én is alkotó eleme vagyok. Ha szidod a házat, akkor hogy lehet, hogy az egyik téglára ez nem vonatkozik?

A média pedig szeret egysíkúan bemutatni dolgokat. Mert pedofil papokról igen alaposan beszámol. Annyira alaposan, hogy már akkor is kész tényként kezeli, hogy egy pap gyerekeket molesztált, ha még csak vádemelés zajlik, és akkor sem változtat a véleményén, ha kiderül: ártatlan.

Arról, hogy mennyi JÓT tettek a papjaink, nem divat írni. Hol vannak a hírek között Böjte Csaba testvér, és a több ezer megmentett gyermek? Hol vannak Kocsis Fülöp és Orosz Atanáz püspök atyák, akiknek a jósága szinte tapintható? Hol van Sója Miklós, aki csodát tett a cigányok között? Hol van Kardos Mihály, akiből árad a Krisztusi lelkület? Hol van Keresztes Szilárd püspök, Kovács István, Jármi Zoltán, Kruppa Levente, Szabó Roland, Juhász Géza, Kiss Attila, Kiss László, Vincze Krisztián, és a többi pap, akit személyesen is ismerek, és remek emberek? Miért nem mutatja meg a média a jót is?

Szerencsére van ilyen weboldal, ahol egész szép lista gyűlt össze papokról, akiktől valaki valami nagyon jót kapott. Ilyen az én papom. Itt több, sokkal több mint 500 pap szerepel, akiknek valaki hálás, akik jót tettek, és ezért mit is kaptak? Hát, hogy sokan pedofilnak tekintik, csak mert papok.

Érdekes kimutatás lenne, hogy Magyarországon az elmúlt 100 évben hány papról derült ki, hogy pedofil. Itt van olyan 700 körüli olyan pap, akikre szeretettel gondolnak vissza. 

Tényleg nem pontatlan ez a dolog? Szerintem a 100 év alatt nem találnánk 20, ténylegesen pedofil papot. 

Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre inkább szerepet kap az életemben a csend...

És aki ismer, az tudja, hogy ez egy elég nagy dolog az én esetemben. Az Ossian zenekar egyik remekművében éneklik:

"Rocker vagyok, vállalom,
A jót és rosszat elbírom,
A lármát, a fényt, a zajt és a bajt
Azt ami űz és fogva tart"

Ez akkor jutott eszembe, amikor a minap, miután a kedvesem hazakísértem, és indultam haza, pont akkor vágtam át a Városligeten, amikor véget ért az Ossian koncert.
Valaha nagyon szerettem ezt a koncert végi hangulatot. Az emberek dalszövegeket kiabálnak, vagy az együttes nevét skandálják, stb. Most nem éreztem ezt. Inkább el akartam kerülni beszélgetést az esetleges rocker társakkal. 
Félreértés ne essék, az Ossian-t továbbra is szeretem, és a külsőm rockosabb, mint valaha. Szoktam is rock és heavy metál zenét hallgatni ma is. 

A "lármát, a fényt, a zajt és a bajt" viszont nem szeretem. Nyugalomra vágyom. Békére vágyom. Nem véletlen gondolkodtam, még a kedvesem előtt szerzetességben is. 
Aztán rájöttem, hogy a csend, és a lelki csend megélhető párkapcsolatban is. 

Az emberek félnek a csendtől. Félnek magukra maradni önmagukkal. Nem akarnak szembenézni azzal, akik. Még kevésbé Istennel.
Persze ez nem olyan félelem, mint amikor a horrorfilm nézése közben nagyot csattan egy leeső váza, és a szívedhez kapsz. Nem ennyire aktív és látványos.
Csak feszengsz. Kényelmetlen a súlyos csend. Menjen bármi a háttérben. Zene, tv, rádió, youtube, BÁRMI!
Sokan még elaludni sem tudnak csak úgy, néma csendben. 

Persze nem a zenehallgatás a baj. Zenét hallgatni jó. De néha szánni kell pár percet, órát rá, hogy csend legyen az életünkben. A csendben jobban hallani Istent.

"Nem maradhat az életem ugyanolyan, mint amilyen eddig volt..."

Máriapócs... mit lehet elmondani erről a kis településről? A legtöbb embernek semmit sem jelent. Másoknak érdekességet. És a legtöbb görögkatolikusnak, és pár római katolikusnak? 

Otthon.

Ezt érzem, amikor megérkezek Máriapócsra. Ezt érzem, mikor megpillantom a bazilika két égbe nyúló tornyát.
Máriapócs az a hely, ahol még engem sem zavarnak a Mária énekek. Máriapócs az a hely, ahol nem zavar a tömeg, és néha örülni tudok a magánynak. 
Ez idén sem volt másképpen.

Szinte csak a liturgiára futottunk be a párommal, de azért egy kis időnk volt körbenézni, betérni a kegytemplomba, stb.
Általában nem szeretem a máriapócsi búcsúkon látott tömeg liturgiákat. A bizánci szertartás nem arra lett kitalálva, hogy egy szabadtéri oltáron több ezer ember előtt végezzék. Persze a legtöbben bekapcsolódtak a szertartásba, sajnos sokan nem. Rendre vannak, akik egyáltalán nem állnak fel kényelmes helyükről, vagy a szertartás alatt bonyolítják fontos telefonbeszélgetésüket.

De mindezek mellett, van valami nagyszerű is ezekben a szertartásokban. Mert bár van pár ember, aki láthatóan nem vette komolyan, de azért mégis, több százan, több ezren imádkoztunk egyszerre.

Külön szót ejtenék a prédikációról, amit Fülöp püspök atya mondott. 
Két részre osztotta a beszédét, az egyik az imáról, a másik a békéről szólt.

Az imádsággal kapcsolatban az engem leginkább megérintő dolog az volt, hogy nem folytathatjuk úgy az életünket, mint azelőtt, ha egyszer eljöttünk egy ilyen búcsúra. Ha nem fejlődünk, nem változtatunk, nem javítunk életünk egyes elemein, akkor szinte felesleges volt az egész. Persze, aki életszentségben van, annak nem kell változnia, de ne legyünk önteltek... én legalábbis nem vagyok életszentségben, sajnos.

A békéről... egy dolgot emelnék ki: nem hozható el a béke háborúval!
Mert a háború félelem, szenvedés, halál, éhínség. Csupa rossz, sátáni dolog. És a békét nem feltétlen a nagyhatalmaknak kell elkezdenie igényelni. Nem is a vezetőknek. Ez a mi dolgunk, egyszerű hívőké. Elsőnek magunkban kell békét találni.

És én, aki az utóbbi időben ijesztően eltávolodtam az Istentől, talán egy kis békét nyertem ezalatt a rövidke, máriapócsi tartózkodás alatt. Nem mondhatom, hogy eltávolodtunk egymástól az Úrral... én távolodtam el tőle. De szerencsére ismét sikerült kicsit közelebb helyeznem magam Hozzá. És Ő végtelen türelemmel fogadott engem. 

Még nem sikerült változtassak. De próbálkozni fogok újra és újra. Jobb ember akarok lenni.