Egyszer még régebben volt egy írásom, ami az ego veszélyeiről szólt. Kellemetlen téma.
Vallásos embernél ez egy különösen nagy veszélyforrás, ami akkor csúcsosodik ki, amikor éppen rendben vagy lelkileg.
Kielégítő imaélet, sőt, talán még egy kis plusz is. Templomi szertartások, lelki tanácsadás, hosszú beszélgetések... jah kérem, végül is, keresztény vagyok. Hm... egészen jó keresztény. Bizonyos kérdésekben akár példát is lehetne rólam venni.
Így belegondolva, hülyeség tőlem nem tanácsot kérni.Olyan boldog és kiegyensúlyozott vagyok, hogy bennem egyenesen az Isteni Gépezet dolgozik. Számból az Úr hangja szól, szemeimben az Ő tüze ég! Nincs gond, amit meg ne tudnék oldani!
És beüt a crack...
"EMLÉKEZZ RÁ EMBER, PORBÓL VAGY, ÉS PORRÁ LESZEL!"
Sajnos erre az igazságra, ami Hamvazó Szerdán elhangzik, kb. akkor döbbenünk rá, amikor szembejön velünk egy valódi gond. Amit nem tudunk megoldani.
Pl. egy nekünk fontos ember elhagyja a hitét, vagy egy férj/feleség a társát, vagy az első füves cigire való rágyújtás... stb.
És mi ott állunk, tehetetlen bábként. Mint egy mázsányi ólom. Mert beszélhetünk, mondhatunk akármit, egyszerűen nem segít.
A kérdésekre a kész válaszaink nem elegek. A helyzetre nem húzható rá a sablon reakció a készletünkből.
És amikor a probléma hegyként magasodik felénk... a megoldást mindig ugyanaz adja. Egy példázat erről, Pantyeleimon, ortodox püspök atyától:
Meghalt egy jó pap, eljutott a paradicsom kapujába. Kijött hozzá Péter apostol és megkérdezte tőle:
- Mi jót tettél az életedben? Ahhoz, hogy belépj, tenned kell valami jót és 1000 pontot kell elérned!
- Papként szolgáltam.
- Nagyszerű, ezért kapsz egy pontot. Mit tettél még?
- Vasárnapi iskolát szerveztem.
- Még egy pont. Még mit?
- Volt családom, a gyerekeim hívőkként nőttek fel.
- Jó, ezért kapsz még két pontot.
Itt a szegény bátyuska megértette, hogy nem rendelkezik annyi jó cselekedettel, amivel összegyűjthetné az 1000 pontot, nélkülük pedig nem juthat be a Mennyek Országába. Ekkor teljes lelkéből feltört a fohász Istenhez: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, irgalmazz nekem bűnösnek, nincsenek nekem jó cselekedeteim”. Ekkor feltárultak a Mennyország kapui, Péter apostol pedig így szólt: „Ezért kapsz 996 pontot, gyere be”.
Na, kezeket fel aki rájött, miről beszélek! Kiáltsuk egyszerre háromra! Egy, kettő, három...
AZ ALÁZAT!
Nem tudom megoldani a világ minden gondját. Nem tudom megváltani a világot. Istenhez képest porszemek vagyunk. Az, hogy ő felemelt, és akár trónusa karfájára ültetett, még nem az én érdemem.
Aki Isten munkáját akarja végezni, de nem vele, hanem helyette, teret kap az Úrtól. "Próbálkozz csak, ha akarsz!" - mondhatja ekkor Isten. Nem cinikusan, hiszen nem megbüntetni akar. Tényleg teret ad.
És ekkor döbbenünk rá, hogy mindig Ő vezette eddig a kezünk. Ő emelte meg a hegyet, nem mi. Ő tartotta távol tőlünk a bajt, a gondot, és nem azért került el, mert ennyire remekek vagyunk.
És a vége?
Szerencsés esetben rádöbbenés arra, ami valójában van. Böjt, ima, és bűnbánat. Elengedni a kormányt, és elhinni, hogy ahol már "nincs remény", ott mégis van. Hogy amit feladnék már szívem szerint, az még bőven nem zárult le, mert Isten sokkal hatalmasabb, mint az események sodrása.
Utolsó kommentek