Bár elkezdődött a nagyböjt, most nem ezt boncolgatnám. Lehet, később lesz majd ezzel foglalkozó írásom, most jelenleg egy régóta tervezett helyzetjelentést szeretnék adni.
Amikor rátaláltam a keleti lelkiségre, megközelítőleg ugyanazokat a tüneteket produkáltam, mint amit az új megtérők szoktak. Minden jobban tudtam, mint mások, és tisztességes agresszivitással ki is osztottam másokat. Gőzerővel vetettem bele maga a liturgikus és imádságos életbe, és közben ítélkeztem mindenki felett, aki ezt nem teszi.
Az új megtérőkkel az egyik nagy baj, hogy tényleg gőzerővel hajtanak, így még csak nem is hiteltelenek. Amikor én kritizáltam a vecsernyék és az utrenyék hosszát, és a kihagyott részeket, még magam is elmentem minden ilyen szertartásra. Amikor ítélkeztem, hogy mennyire nem imádkoznak körülöttem az emberek, még képes voltam napi 45-60 percet is folyamatos imádsággal eltölteni. És még hosszan sorolhatnám.
Azért alakulhatott ez ki bennem, mert ténylegesen második megtéréshez vezetett. Amikor én megismerkedtem ezzel az ősi, nekem új irányvonallal, borzasztóan rossz életszakaszban voltam. Közel álltam az egyház elhagyásához is. És a keleti lelkiség adott nekem valódi, erős impulzust.
Így mai fejjel valahol ijesztő, valahol bájos az a fanatikus lelkesedés, ahogy én ezt akkor megéltem. Viszont engedtessék meg nekem, hogy annyit megjegyezzek: sok tapasztalt, sokat látott, megkockáztatom hogy bölcs ember is volt az ellentáborban, a "nyugati oldalon". Miért nem ismerte fel senki ezeket a tüneteket? Gondolom, mert akkor már éveken át keresztény voltam. Sajnos egyetlen ember volt csak, aki úgy világított rá a hibáimra, hogy nem volt benne indulat, harag, és ezzel sikeresen el is gondolkodtatott. Ez az illető egy lány, aki akkor még a 17 éves sem volt, ma már felnőtt nővé érett: Fenopy. Érdekesség, hogy egy olyan közegben (cserkészet, vezetők) volt bátorsága megemlíteni pár hibámat, ahol vagy nem foglalkoztak a kérdéssel, vagy engem támogattak benne. Nem kis bátorság szembemenni a közvéleménnyel.
Ezen kívül ki kell emelnem a másik oldalról Kruppa Levente atyát is, aki megtűrt maga mellett, mint ministránst, pedig biztos nehéz lehetett elviselni azt a passzív-agresszív elitizmust, amit produkáltam mellette.
Szóval, eltelt némi idő, és Xinaf is kicsit lehiggadt. Mit jelent nekem ma a keleti lelkiség? Mi változott?
Valahol semmi, valahol minden.
Akárcsak 1-2-3 éve:
- ... ma is igényem van a szép, minél teljesebb szertartásokra. Hiányoznak az antifonák és az ekténiák, amikor rövidítjük őket szertartáson, vagy egyet-egyet kihagyunk. Viszont ma már nem érzem úgy, hogy meg lett becstelenítve a liturgia. Igazából ma valahol mókás elvárás volt tőlem, hogy akik éveken, de néha évtizedeken át szívvel és lélekkel elvégezték a Szentliturgiát, azok jöjjenek rá, hogy "rosszul" csinálták, és végezzék innentől "jól". Ez az elvárás azért is vicces, mert ezt a püspök se várta el.
- ... ma is szeretem végig állni a szertartásokat, kivéve a prédikációt, sőt, előfordul, hogy az apostoli levélnél is leülök. De ma már nem annyira közpinti kérdés, mint régen. Ha olyan közegben vagyok, ahol ez a szokás, akkor ülök, állok, térdelek. Egyszerűen fontosabbnak érzem a közösséghez tartozó egységes viselkedést, mint a saját lelkiségi igényemet.
- ... ma is viselek szakállat, de ma már nem tartom olyan sarkalatos önkifejezésnek. Ha úgy adódik, levágom.
- ... ma is szeretem nagyon a vecsernyét, mint szertartást. Viszont, akármennyire szégyen is ez, be kell vallanom, nem is szoktam már eljárni rá. Sehova sem, és otthon sem végzem el. Ha már úgyis nagyböjt van, néha el kéne tolnom rá a képem.
- ... ma is nagy lelkesedéssel olvasok ortodox lelkiségi irodalmat, de közben sikerült megismernem annyira az ortodox egyházakat, hogy belássam: ott sem mindenki Porfíriosz atya. Az ortodoxok piszokmód ugyanolyan emberek mint a katolikusok, egy grammal se jobbak. Van köztük is bunkó és kedves, szent és nihil, jó és rossz. NAGYON fontos volt, hogy eltűnjön belőlem ez a romantikus kép, amit elképzeltem, mert így tudom igazán szívemből szeretni a katolikus egyházat.
- ... ma is örömmel csókolnám meg a pap áldó kezét, de megértettem, miért taszító ez másoknak. Ma már alaposan felmérem, kinek lehet ilyesmit, és kinek nem. Nagyon fontosnak tartom (ez régebben is fontos volt nekem), hogy áldást sosem lehet fegyverként használni. Ha valakit idegesít vagy taszít a kézcsók, annak nem szabad adni.
- ... ma is fontosnak érzem az ősi, keleti külsőségeket, szertartásokat, stb. Igénylem a csörgős tömjénezőt, a vörösborral áldoztatást, a keleti gyóntatási szertartást, stb. Továbbra sem szeretem a népénekeket, a latin hagyományokat a görögkatolikusságban (pl. coursillo, rózsafüzér, szentségimádás, stb.), de megértem, ha valakinek tetszik, és igénye van rá. Én inkább maradok a csotkinál, de ettől az még nem lesz jobb a rózsafüzérnél.
Összességében a keleti lelkiségnek talán a legfontosabb erényében szenvedtem hatalmas hiányt: az alázatban. (Na, ez még mindig probléma. De valamennyivel talán kisebb.
Mindenesetre ma már annyit elértem, hogy nem feltétlen az a jó út, amin nekem sikerült Isten közelségébe kerülnöm. Lehet, másnak ez zsákutca, vagy még rosszabb esetben szakadék. Az üdvösség pedig nem a metániák mélységén múlik.
Utolsó kommentek