Ha mondanom kéne kedvenc idézetet a Szentírásból, a következőt emelném ki:

"Irgalmasságot akarok, nem áldozatot."
(Mt 9,9)

Sok keresztényt ismerek, ki jobban, ki rosszabbul él. Ahogy én is. Nagyon emlékezetes volt nekem, amikor egy homoszexuális ismerősöm ezt írta az egyik "meleg témával" foglalkozó bejegyzésemre:

"Egyébként, örülök hogy így vélekedsz a melegekről (mármint a normálisabb fajtáról), kicsit tartottam a gondolataidról a témával a kapcsolatban, éppen a vallásosság miatt."

Régen rossz, hogy a vallásos (keresztény) emberről az jut bárkinek az eszébe, hogy ítélkező. Ítélkező azokkal, akik nem férnek bele az ő vallásos értékrendjébe. Jó lenne azt mondani, hogy a vád alaptalan, de sajnos nem az, pap és laikus hívőt egyaránt ismerek, aki nem is titkolja, hogy értéktelenebbnek kezeli, aki más, mint ami szerinte megfelelő.
Az ítélkezéssel ráadásul plusz gond, hogy sokszor van mire fent hordani az orrunk. Keresztényként rengeteg áldozatot hozhatunk. Akár azzal, hogy nem eszünk finom húst pénteken, akár azzal, hogy tanulunk, míg mások buliznak, vagy akár hogy vasárnap felkelek, és nem otthon lustálkodok, hanem templomba megyek, stb. De ez önmagában kevés!

Kevés bizony. Hiszen Jézus mondja, hogy "irgalmasságot akarok, és nem áldozatot". Mi az irgalmasság?

Első körbe szögezzük le: irgalmas csak az tud lenni, aki előny pozícióban van. Részemről nem irgalmasság, hogy nem küldöm el pl. a főnökömet a francba, ha idegesít. De lehet az, ha egy tök idegesítő kollégámnak segítek valamiben, ami nem az én dolgom. Nem irgalmasság nem elküldeni az anyjába  egy 120 kilós kigyúrt, kopaszt fickót, aki beszólt. De ha én vagyok a 120 kilós alak, akkor irgalmasság lehet nem fenyíteni a nálam gyengébbeket, még ha meg is érdemlik. 

Keresztényként sokan esnek abba a hibába, hogy mivel az igazság nálunk van (hiszen Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet), így lekezelően bánunk más, nem keresztény (sőt, nem a mi egyházunkhoz tartozó keresztény, vagy nem eléggé keresztény) emberekkel.

Persze, emberileg érthető. Próbálok jól élni. Nem csalok, nem lopok (vagy nem túl sokat, nem annyit mint mások). Nem lustálkodom, hanem felkelek hétvégén, vasárnap is korán, és elmegyek templomba, míg mások a tegnapi bulit heverik ki. Esetleg még a szexel is várok a házasságig, míg mások szinte orgiákba vetik magukat. Sőt, talán még böjtölök is pénteken, mások meg zabálják a húst... ezek után érezhetem magam feljogosítva arra, hogy értékesebbnek tartsam magam náluk. Az elveik nyilván rosszak, az enyém a jó. Mennyit szenvedtem ezekért, mennyi lemondás járt ezzel, megérdemlem a tiszteletet...

Jól hangzik? Jogosnak hangzik? Nos, Jézus maga rakja ezt a dolgot helyre. 
Irgalmasság.
Keresztényként nem kiáltok sátánt, mert valaki homoszexuális. Ha valaki elköveti az abortusz szörnyű bűnét, nem vágom az arcába, hogy gyilkos. Ha valaki hibázik, nem vetem oda, hogy "én megmondtam előre". Ez az irgalmasság, testvérek! 
Az irgalmasság az, amikor valamit tehetnék, mert képes vagyok rá, és mert igazam is lenne ezzel kapcsolatban, de NEM teszem. Ez az irgalom. Amikor lemondok az igazamról, és lemondok a jogaim érvényesítéséről, egy másik ember javára, aki nem tehetne ellenem semmit.

Ezt akarja elsősorban Jézus tőlünk, és itt is a szeretet a kulcs. A világ legjobb teológusa is lehet valaki, vagy nagy böjtölő, hatalmas liturgikus fenomén, csodás gyóntató, az egész kárba vész, ha valakivel szeretetlenül, lekezelően, bántóan bánik. És mindegy, miért. Hogy a másik nem jobboldali, hogy nem katolikus, hogy nem tartja elég komolyan a hitét, stb. Mindez nem jogosít fel minket, hogy durván a képébe vágjunk valamit, még az igazságot sem. Jézus Krisztus sem tette soha.

Nem akarok belegondolni, mi lenne velünk, ha az Úr annyira lenne irgalmas hozzánk, mint mi azokhoz, akik rosszul élnek.