A görögkatolikusoknál már elkezdődött a böjt (és az új naptáras ortodoxoknál is). Készülünk Jézus születésére.
A böjt túl nagy falat lenne nekem témának. Talán az egyik legmisztikusabb dolog a kívülállóknak. Egészen pontosan, a "miért jó nekik / miért jó Istennek, hogy nem esznek húst" témakörében gondolkodóknak.
Szóval, nem megyek bele a böjt mibenlétébe, de egy érdekes, és nekem eddig valahogy kimaradt aspektusát viszont kiemelem. Ez pedig az elcsendesedés.
Budapest belvárosában élő, dolgozó fiatalemberként nekem a csend félig-meddig ismeretlen fogalom. Alapvetően, vannak szomszédaink. Aztán ugye autók, motorok, tömegközlekedés. Rádió, televízió, youtube, és még sok-sok más potenciális zajnövelő.
Hát, ember legyen a talpán, aki ebben a borzalmas kakofóniában meghallja Istent!
Igen, szóval a zaj nem a barátunk.
A böjt lényege valami olyasmi lenne, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Az én történetem nemrég kezdődött... és valahol mégis régen.
Évek óta foglalkozom a keleti kereszténységgel, és ezen belül a keleti szerzetességgel. Ott a csend egy igen kiemelt dolog. Én ezt olvastam, tudtam, értettem, de nem igen tudtam (és igazán nem is akartam) megélni. Aztán, most a böjt kezdeténél a Kedvesemtől kaptam egy saját készítési, adventi koszorút. Persze hat gyertyásat, ahogy a görögkatolikusok szeretik :)
Nekem ilyenem sosem volt, és annyira nem is tudtam, mit kell vele "csinálni". Megérdeklődtem hát tőle, és Newsee-tól. Meggyújtani a gyertyát, imádkozni. Hát, ez nem tűnt annyira nehéznek, szóval bele is vágtam.
A láng, a fény mindig is érdekelte az ember. A fény = Krisztus.
Azóta a böjtöm minden napja azzal zárul, hogy meggyújtom az adott mennyiségű gyertyát (jelenleg 2 db), és ülök a koszorú előtt csendben.
Nem feltétlen imádkozom, legalábbis nem a szó hétköznapi értelmében. Néha úgy is. De, nem sok időre, csendet teremtek. Nem megy alatta zene, rádió, tv. Én sem szólalok meg. Lecsendesítem a környezetem, az elmém, a lelkem.
Jó érzés. Nem szoktam sokáig csinálni, általában csak pár gondolatomat osztom meg Istennel, a félelmeimet, örömömet, bánatomat, és ami én vagyok. És jön is minden. Bűnbánat, öröm, és a legfontosabb: béke.
Mi, városiak, de lehet, ez vidéken is így van, félünk a csendtől. Kedves olvasók, magunkba nézve, ki nem kezd el feszengeni, a valóban teljes csöndben? (Nem kell válaszolni.) A csendben könyörtelenül találkozunk önmagunkkal. A saját hiányosságainkkal, és Istennel, az Ő tökéletességével.
Nekem itthon sem megy a teljes csönd. Oké, én nem csinálok zajt, de a kazán fűt, a csövekben folyik a víz, a szomszéd kint mászkál, stb. Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hol van VALÓDI csend.
Most biztos páran az erdőre, vagy parkra, vagy valami természeti dologra gondoltok. Hát nem. A levelek susognak, az állatok zizegnek, stb. Ez nekünk, városiaknak már csendnek számít persze, de ez sem az igazi.
Az igazi, valódi csönd a templomokban van. 
Amikor nincs szertartás, és nincs bent közös imádság sem.
Javaslat a böjtre: üljetek be egy pár percre egy templomba, szertartáson kívül (már ha van nyitva ilyenkor templom). Ne a nagy múzeum bazilikákba! Egy olyanba, ahol nincsenek tucatszám turisták.
Ebben más az idei böjtöm, mint az eddigiek. De mostantól állandósítom.
Utolsó kommentek