Általános jelenség, sokszor találkoztam már vele, de most jutottam el addig, hogy írjak is róla. 

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Kedves, katolikus testvérek!
Mi értelme misére/liturgiára menni, ha nem áldoztok?
Mi az egész szertartás lényege? Igen, a szentáldozás. Egészen pontosan, hogy a kenyér és bor (esetleg ostya) színében VALÓSÁGOSAN jelen lévő Krisztussal egyesüljünk, és általa átistenüljünk!

Úgy látom, hogy nagyon sokan nagyon könnyelműen kezelik ezt az áldozás dolgot. Ha olyanom van, nem áldozok. Ha éhes vagyok, inkább nem áldozok, akkor ehetek. Lusta vagyok felkelni, kések sokat, sebaj, max. nem áldozok. Régen gyóntam, nem áldozok. Ugyan, ki nem hallott még ilyet?
Másképpen szólva:

Az Isten, akinek a szavát hallani se vagyunk méltók, testileg lejön közénk. Nem csak lejön, de lehetőséget ad rá, hogy egyesüljünk az Ő tökéletességével, és így mi is hordozzuk az Isteni fényt. Ha csak töredékmásodpercekig (az első bűnig) is, de Istenhordozókká válhatunk. 
De nekünk ez nem kell, bocsi, nem vagyok lelkileg ráhangolva, meg amúgy is, nehogy már előbb keljek, inkább eszem egy szendót... tényleg megérte az Istennel való teljes egyesülést lecserélni még 20 perc alvásra?

Félre ne értse senki, nem a könnyelmű, bűnnel terhelt, méltatlanul történő áldozást támogatom. Az ellen szólalok fel, amit sajnos ismerőseim tömege csinál: hogy pillanatnyi lelkiállapotunktól függően járjunk áldozni.

Úgy látom, a szentségek terén van némi félreértés. Ez főleg a gyónásnál jelenik meg, de az Oltáriszentségnél is látom: úgy kezeljük az egészet, mint ha MI tennénk szívességet Istennek, hogy méltóztatunk részesülni a szentségében, amit nekünk ajándékba ad... már ha nem esik az eső, nem kell tanulni a vizsgákra, vagy nem vagyok álmoska, vagy éheske...

NEM!

Emberek, Isten végtelenül szeret, és ezért végtelen irgalmas, de itt nagy félreértés van. Nekünk NINCSENEK előjogaink Istennel szemben. Olyan ez, sőt, durvább, mint ha egy hangya előjogokat követelne tőlünk, vagy úgy tenne, mint ha ő tenne nekünk szívességet, amiért elviszi az általunk lehullajtott morzsát. Mint ha egy porszem kegyesen hozzájárulna, hogy otthagyhatjuk őt a kárpiton...
És ezeket még csak nem is mi teremtettük.

Nekünk nem lehetnek Isten felé igényeink, sőt, hálát kell adnunk Neki mindenért, amink van! Az, hogy kérhetünk, "és megadatik", az már Isten emberen bőven túlmutató jósága. Ő minket partnernek kezel, de ettől még bőven nem vagyunk azok. Semmik vagyunk az Ő nagyságához képest. Hogy ez durva?

Mi még a Tízparancsolatot sem tudjuk normálisan betartani, ami szinte már-már minimalisztikus igény. És ezek után játsszuk a királylányt/királyfit, és nem áldozunk?

Szóval, hosszú inaktivitás után úgy döntöttem, írok pár gondolatot mind a hét szentségünkről. Egy laikus görögkatolikus gondolatai, de az Egyház tanítását szigorúan megtartva benne. Ideje helyretenni pár dolgot.