Amikor elkezdtem komolyan foglalkozni a hit kérdésével, és a keleti lelkiséggel, azt a mondatot választottam saját erkölcsi iránytűmnek, hogy "mindnyájan, kik szomjúhoztok, gyertek hozzám, és igyatok". És ezt komolyan is gondoltam. Erről anno EZT írtam. Képes voltam hatalmas áldozatokat hozni másokért, lelki fejlődésükért, liturgikus életükért. Naponta 30-45 perceket is szigorúan az imának szenteltem, folyamatosan metániákat végeztem közbe, akkor is, ha 38 fokos lázam volt.
Ami miatt visszavettem a kezdeti lángoló lelkesedésemből, az egy evangéliumi idézet volt. Mostanság inkább ezt próbálom zászlómra tűzni:
"Irgalmasságot akarok, nem áldozatot!"
(Mt9,9)
Mi az irgalmasság? Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy "nem élni a lehetőséggel a másik kárára". Gyakorlatilag lemondani a jogos ítélet meghozatalától vagy végrehajtásától. Olyan, mint az alázat? Igen, és nem. Az alázatos is háttérbe helyezi a saját érdekeit, viszont az irgalmas ember mindig fölényben van, míg alázat egyenlő felek között is létrejöhet.
Úgy hiszem, ebben az irgalom kérdésben mi keresztények talán még a nem hívőknél is rosszabbul állunk. Oké, nem mindenki, de sokan.
Az irgalmasság ott kezdődik, hogy nem képzelem magam Isten Dörgedelmeket Kiáltó Hangjának, amikor más bűnével találkozom. Ha tudom, hogy szexuális életet él házasság előtt, ebben nem támogatom, ha szóba kerül, és érdekli, elmondom a véleményem, vagy akár szóba is hozom, és megkérdem elmondhatom-e. De nem ébresztek benne lelki önmarcangolást. A bűnbánat amúgy sem egyenlő a lelki szorongással. Nem, nem értek egyet ezzel. Ha lehetőségem van rá, elmondom, miért. De nem mondom azt, hogy őrá innentől a pokol vár, és hogy valójában nem is szeretik egymást, ha nem tudnak várni az esküvőig.
Ha valaki abortuszra készül, azt kötelességem megpróbálni lebeszélni. Megakadályozni, amíg lehet. De ha már megtette, majd megbánta, őszinte, igaz, Istenhez kiáltó bűnbánattal, akkor utána nem mondom azt neki, hogy "én figyelmeztettelek. Most ez a gyerek már talán járna, de te megölted."
Nem tudom, érthető-e ez a két példa. Nagyon vékony a határ, hogy kit mikor és mennyire figyelmeztethetek, ha rossz úton jár. Mert a bűnt pártolni nem szabad. A bűnre felbuzdítani valakit nagy bűn.
Az Ego nagy veszély ilyen téren. Mert nagyon vékony a fal aközött, amikor valakinek tényleg a lelki üdvét féltjük, és aközött, amikor Isten Dörgedelmeket Kiáltó Hangja akarunk lenni. Embertársainkért, főleg a ránkbízottakért (na igen, végül is cserkészvezető vagyok, és majd egyszer férj és apa leszek) felelősek vagyunk. Amikor majd ott állunk "Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt", nehéz lesz ez a "jó felelet adás". Mert jöhet az a kérdés is, hogy "amikor XY ezt és ezt csinálta, miért engedted? Miért nem figyelmeztetted?", akkor bizony gondban lehetünk. Nem kevésbé viszont akkor sem, ha ez a kérdés jön: "amikor XY ezt és ezt csinálta, miért keserítetted meg az életét azzal is, hogy gyötörted? Miért nem tudtál legalább kicsit megértőbb lenni?"
A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen veszélyes, amikor nem vagyunk irgalmasak, és puszta jószándékból (hogy a helyes útra tereljem) vérig sértek másokat. A szándék nemes volt, és áldozatot. Nagy pofonja volt Istennek, amikor hallottam egyik vasárnap ezt a bizonyos szakaszt: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot!"
Nehéz irgalmasnak lenni, mert pont akkor nem mondhatjuk el a véleményünket, amikor igazunk van. Nehéz irgalmat gyakorolni, mert azt mindig akkor kell, amikor előny helyzetben vagyunk, és egy csapással végezhetnénk mindennel. És ezt a végső csapást nem bevinni... talán ez az irgalom.
A keleti liturgiában rendszeresen felhangzik ez az ima: "Uram, irgalmazz!" Ez a blog címe is. Kyrie Eleison! Az Eleison (irgalmazni) szó alapja a görög Eleusza (irgalom). Ez az anyaméhet is jelenti, ha jól tudom. Isten irgalma befed minket. Újra és újra kérjük, de nem azért, hogy végre meghallja, hiszen a szerelmes sem azért mondja a párjának: szertelek, mert új információt akar mondani. Azért kérjük, mert sosem lehet eleget kérni az Isten irgalmát.
Nos, az irgalmat adni sem lehet túl sokszor, de még elégszer nem. Adjunk hát mi is. A szeretet, az alázatosság, az okosság, a mérsékletesség, és az erények mind, egyaránt fontosak (a legnagyobb pedig köztük a szeretet). Az irgalom a szeretetből fakad, és hasonló is hozzá. Sosem fogy ki, hanem minél többet adunk, annál több marad, amit adhatunk.
Utolsó kommentek