Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre inkább szerepet kap az életemben a csend...
És aki ismer, az tudja, hogy ez egy elég nagy dolog az én esetemben. Az Ossian zenekar egyik remekművében éneklik:
"Rocker vagyok, vállalom,
A jót és rosszat elbírom,
A lármát, a fényt, a zajt és a bajt
Azt ami űz és fogva tart"
Ez akkor jutott eszembe, amikor a minap, miután a kedvesem hazakísértem, és indultam haza, pont akkor vágtam át a Városligeten, amikor véget ért az Ossian koncert.
Valaha nagyon szerettem ezt a koncert végi hangulatot. Az emberek dalszövegeket kiabálnak, vagy az együttes nevét skandálják, stb. Most nem éreztem ezt. Inkább el akartam kerülni beszélgetést az esetleges rocker társakkal.
Félreértés ne essék, az Ossian-t továbbra is szeretem, és a külsőm rockosabb, mint valaha. Szoktam is rock és heavy metál zenét hallgatni ma is.
A "lármát, a fényt, a zajt és a bajt" viszont nem szeretem. Nyugalomra vágyom. Békére vágyom. Nem véletlen gondolkodtam, még a kedvesem előtt szerzetességben is.
Aztán rájöttem, hogy a csend, és a lelki csend megélhető párkapcsolatban is.
Az emberek félnek a csendtől. Félnek magukra maradni önmagukkal. Nem akarnak szembenézni azzal, akik. Még kevésbé Istennel.
Persze ez nem olyan félelem, mint amikor a horrorfilm nézése közben nagyot csattan egy leeső váza, és a szívedhez kapsz. Nem ennyire aktív és látványos.
Csak feszengsz. Kényelmetlen a súlyos csend. Menjen bármi a háttérben. Zene, tv, rádió, youtube, BÁRMI!
Sokan még elaludni sem tudnak csak úgy, néma csendben.
Persze nem a zenehallgatás a baj. Zenét hallgatni jó. De néha szánni kell pár percet, órát rá, hogy csend legyen az életünkben. A csendben jobban hallani Istent.
Utolsó kommentek