Kolléganőmmel beszélgettem arról, hogy Isten milyen szinten benne lehet életünk aspektusában. Azt mondta erre, gyakorlatilag poénból mondva: "Bálint, neked életed minden pontjában benne van az Isten!"
Ezt ugyan viccnek szánta, de elgondolkodtatott.
Úgy gondolom, ez rám nézve amúgy egy nagyon hízelgő kritika. Most őszintén, ha külső szemlélő ezt mondja rólatok, az jó érzés, nem?
De sajnos nem igaz... pedig az kéne legyen.
Én a magam részéről bizony sokszor egyszerűen elfelejtkezem arról, akinek mindent köszönhetek. Ha túllépünk azon, hogy túl sokat aggodalmaskodom, még mindig ott van, hogy eszembe sem jut, hogy egyáltalán van Isten.
Csodálattal tekintek Fülöp vagy Atanáz püspök atyákra, akik egy pillanatra sem vesztik szem elől az Urat. Persze, mondhatjuk, hogy ők szerzetesek, de ez kicsit a probléma lerázása.
Úgy gondolom, az ember élete Isten dicsőítés kellene legyen. Most ne a felhőkben álló, éneklő idiótákat képzeljük el, hanem a nagyon is hétköznapi dolgokat. Munkánk elvégzése - ha úgy csináljuk, dicsőíthető vele Isten (Opus Dei). Közlekedés a városban, utazás - Simán válhat dicsőítéssé. Egyszerűen azzal, hogy kulturáltak vagyunk. Nem jutalomért, vagy azért, hogy jó keresztények legyünk. De radikális leszek: még a szex is simán lehet Isten dicsőségére zengő hálaadás.
Szóval, a hétköznapokból nem kéne kihagyni Istent. De ez nem megy magától. Azért bizony tenni kell. Úgy gondolom, megvan a házi feladatom...
Utolsó kommentek