HTML

Utolsó kommentek

  • Xinaf: @antirandom: Bár tudnám, hogy miről beszélsz... javaslat: a kevesebb néha több. (2016.05.12. 19:13) Keresztény felekezetek
  • antirandom: Nyilvános kérdés a magyarországi vallási gyülekezetekhez: terroristák vagytok, akik az V Mózes 7/2, 22, és 2 Mózes 23/20-33 (és Talmud Taanith 10 a. lap és Baba kamma 93 b. lap) szerinti zsidó fajir... (2016.02.27. 09:19) Keresztény felekezetek
  • mezeinewsee: Hát igen. Nem véletlenül a kedvenc imádságom: "Uram, irgalmazz!" (2015.02.01. 18:49) Irgalmasság
  • Xinaf: @Katolikusok Csoportja: Megtisztelő, köszönöm! (2014.12.31. 06:23) Szentségek - Általánosságban
  • Katolikusok Csoportja: Érthető, szemléleletes, egy szóval frappáns! Mint az egész blog! Köszönjük! Megosztjuk! Isten áldása Veled! (2014.12.28. 23:20) Szentségek - Általánosságban
  • Utolsó 20

Nemrégiben eljutottam egy evangélikus Istentiszteletre. Ezzel bevégeztem az egyik magamra kirótt küldetésem, azaz voltam az összes nagyobb történelmi keresztény egyház liturgiáján. Azaz, görög és római rítus szerinti katolikus, református, evangélikus, és ortodox.

Nos, természetesen egy élményből nem lehet messzemenő következtetést levonni. Egészen másmilyen élmény két római katolikus mise. Görögkatolikuson voltam a legtöbbet, és két szertatás között fényév távolság lehetséges.

Általánosan elmondható, hogy bár a lényeg Isten, a szertartás "színvonala" nagyrészt az azt végző személyén múlik. Ha a pap, vagy lelkész őszintén hisz, komolyan veszi a saját vallásosságát, és még van némi tehetsége is az igehirdetéshez, akkor az egy pozitív élmény lesz, ha elmész rá. A hívők nagy része szeretni fogja, egy kis része pedig kritizálni, akik nem értenek egyet az irányvonalával. Ez mondhatni teljesen ökumenikus, azaz tényleg minden keresztény felekezetnél megtalálható.

Aztán nem lényegtelen a kántor hangja és énektudása sem. Egyes szertartásoknál még az sem baj, ha orgonálni is tud.

És végül, fontos, hogy milyen az adott egyházközség. Mármint, konkrétan a közösség. Mert ahol azt látjuk, hogy a tagok mosolyognak egymásra, majd amint az egyik két lépést tesz, a közösség már beszéli is ki, az riasztó lehet.

Megfigyelésem szerint ez a három földi szempont (pap, kántor, közösség) adja meg egy egyházközség földi értékét. Persze én is tudom, hogy a szentség érvényes akkor is, ha az adott egyházi személy a tökét vakargatva szolgáltatja ki, mégis, a lelki életemmel együtt, én ugye ember is vagyok. Tehát fontos nekem, hogy a templomban, a szertartás alatt, és a szertartáson kívül a templomhoz tartozó közösségben is jól érezzem magam. 

Van egy olyan nézet, miszerint ökumenikus törekvéseknek csak a katolikusok és az ortodoxok között van értelme. Én ezzel, mint görögkatolikus nem értek egyet.
Szerintem ameddig az alapkiinduló pontunk, hogy egy Istenben hiszünk, addig a közös ima nem árthat. Persze a hagyományainkat és tanításainkat meg kell őriznünk. 
Láttam nagyon lelkes és karizmatikus evangélikus és református lelkészt is. Erős és méltóságos ortodox papot. Tiszteletreméltó katolikus papot. Magával ragadó görögkatolikus papot. Miért lenne értéktelenebb egyik kereszténysége, mint a másiké?

Mindamellett, hogy pl. sosem járulnék Úrvacsorához, és ha velem jön el protestáns testvér liturgiára, nem engedném áldozni. Az ortodoxok iránti tiszteletből pedig nem járulnék szentséghez ortodox templomba. De bármely keresztény felekezetűvel szívesen imádkozom pl. a Miatyánkot.

ökomenikus.JPG
Egy református, egy görögkatolikus, egy evangélikus és egy római katolikus püspök.

Címkék: érdekesség vallások szertartás

6 komment

"Istenben lehet hinni anélkül is, hogy templomba járnék. Istennek nem az kell, hogy keresztet vessünk..."
Amikor egyik nagyon közeli ismerősöm már itt tartott, akkor félbeszakítottam, és elárultam neki, hogy én nem azért vetek keresztet, mert kell, hanem mert szeretek. Na, ezt nem értette.

És ahogy beszélgetek a különböző emberekkel, akik nem keresztények, egyre-másba botlok bele alapvető tárgyi tudás hiányából fakadó súlyos tévedésekbe. (De szép, hosszú kifejezés!) Sok esetben a külső szemlélő jószándékú, csak éppen félinformációkból ítél. Vagy még rosszabb: olyan információkból ítél, amit valakitől hallott, aki olvasott valamit, egy írótól, aki látta, és nem tetszett neki.

Nézzünk néhány igazán veszélyes tévedést. Ezek mindegyike rengeteget árt a kereszténység jelenének megítélésében:

1. A hívők jó emberek. Jobb emberek, mint a többi.
Ez nagyon szépen hangzik, csak rohadtul nem igaz.
Sajnos, önmagában azért, mert valaki keresztény, még nem lesz egy picivel sem jobb ember. Sokan alapvetően azért hívők, mert ebbe születtek bele. Ők ha hindunak születnek, hinduk lesznek. Ha muszlimnak, akkor muszlimok. Ha nem vallásosnak, talán sosem térnek meg. De nem azért maradnak a hitük mellett, mert megtalálták benne az Igazságot, hanem mert már a szüleik is ezt csinálták, szóval ezt így kell. Nem így jó, hanem így kell. Miért? Mert már nagypapa is...
Aki pedig tényleges hittel bír (akár beleszületett, akár utólag tért meg), nem lett más varázsütésre, maximum iránytűt kapott. Hogy neki mennyire megy a mutatott irányba állni...
A keresztény ember nem szent. Legalábbis nem azért, mert hisz Istenben. Persze a cél az, hogy minél Krisztusibbak legyünk, de hogy ez kinek mennyire sikerül...

2. A katolikusoknak böjtölnie és gyónnia is kell!
Dehogy kell! SZABAD!
Szóval, a böjt, és főleg a gyónás egy hatalmas ajándék az Istentől. A böjt segítségével az Úrra irányítjuk a figyelmünket, a gyónás által pedig bűnbocsánatot nyernek a bűneink. Ez a legnagyobb ajándékunk, mert mi biztosan tudhatjuk, hogy megbocsátotta az Isten a bűneinket.
(Ez igaz amúgy az ortodoxokra is, de őket a legtöbb ember nem nagyon ismeri Magyarországon.)

3. Ugyanazt a Jézus imádjuk, nem mindegy, melyik egyházhoz tartozunk?
NEM! 
Oké, a lényeg, hogy keresztény emberek minél keresztényhez és ezáltal Krisztushoz méltóbban éljenek. De hogy lenne mindegy? Már a görög és római katolikusok lelkiségi felfogása is annyira más, hát még a katolikusok, ortodoxok... és akkor ugye még ott vannak a protestáns egyházak, akik egymástól is sok mindenben eltérnek. Szóval, nem, nem mindegy. Persze lehet jó ember ugyanúgy egy református, egy katolikus, egy evangélikus, egy ortodox, egy baptista, egy anglikán, stb... és ahogy lehet jó ember ateista is, vagy muszlim, vagy buddhista, stb. De nem mindegy, milyen elvek szerint követed Krisztust. 

4. Mivel nem vallás, keresztény is hihet a horoszkópban, rejkiben, agykontrollban... és élhet is velük.
Bár nem vallás az ezotéria, de óva intek tőle minden keresztényt.
Két lehetőség áll fent. Az első, hogy kamu, nem működik. Akkor nem sok értelme van. A másik, hogy tényleg működik. Akkor viszont nem az Istentől van. Honnan tudjuk? Az Isten kinyilatkoztatása maga az Egyház. A keresztény Egyház. Ezekben ilyen nincs. Sőt, a biblia nem egy misztikus dologtól egyenesen tilt. Ne szolgáljunk egyszerre az Istennek és a mammonnak.

5. Nem attól keresztény valaki, hogy templomba jár, vagy keresztet vet, vagy tartja a böjtöt, stb.
Ez így igaz. Vissza a bejegyzés első mondatához :)
Azt felejtik el ennek a pontnak a hirdetői, az úgynevezett "maguk módján keresztények", vagy "Istenhívők, de nem vallásosak", hogy ezek nem az Istennek kellenek. Ezt nagyon jól látják. De nekünk, egyszerű embereknek KELL a kapocs Istennel. Nem tudunk imádni egy Istent, akit nem ismerünk, akihez nem kötődünk. És ezeknek a kötelékeknek részei a szentségek (ezek a legfontosabbak), és minden külsőségünk. Önmagába nem tesznek kereszténnyé, de nélkülük pedig iszonyatosan nehéz kereszténynek lenni. Egy-két szentéletű remetének sikerült már, de a legtöbben ne erre építsünk.

tömjénező és ikon.jpg

Íme, 5 igencsak veszélyes, és elég széles körben elterjedt, súlyos tévedés. 
A keresztények is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Van egy vázuk, amire rá lehet építeni egy életet, de rajtuk áll, felépítik-e ezt, vagy hagyják, hogy a váz lassan leomoljon. 

"Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok." (Ján. 13.34-34) 
Nem tudom, ki hogy van vele, de ha ez alapján ismeri fel a világ, hogy én keresztény vagyok, akkor nagy baj lesz... Próbálkozni kell. 

Címkék: idézet elmélkedés vallások

Szólj hozzá!

Nincs annál borzasztóbb, mint amikor valaki hisz Istenben, de úgy érzi, Isten nem szereti.

Mindenkinek vannak érzékeny pontjai az életben. Van, aki a válást viseli nehezen, és ha valakiről meghallja, hogy elválnak, könnyes lesz a szeme. Van, aki a gyermekek halálára érzékeny. Én magam több dologra is tudok meglepő érzelmességgel reagálni, de az egyik gyengém ez. 

Van egy rettegett mondatom. Ha meghallom, rendre összeszorul a torkom...
"Rájöttem... mégis van Isten!" És ennek válfajai.
Hogy miért? Miért nem örülök egy testvérem hirtelen megvilágosodásának? Mert ez általában nem a megtérés után hangzik fel. Akkor is van erre példa, de ez a fent vázolt példa rendre így folytatódik:
"Magától nem lehet ennyire rossz/szar/kegyetlen/stb ez a világ..."
Mindez rendre egy teljesen összetört lélek szájából.

Érdekes, hogy amikor bánat ér minket, rögtön eszünkbe jut: "és ekkor hol volt az Isten?", de amikor minden rendben van, nem állunk meg hálát adni, vagy vallásos ismerőseinknek elmondani, mennyit kaptunk Tőle... vagy legalábbis ritkábban van.

De visszakanyarodva: itt vagyok én, aki ha végiggondolom, mi mindent kaptam Istentől, ledöbbenek. Mivel érdemeltem én ezt ki? Még az alapvető szabályokat sem tartom be igazán (10 parancsolat). De elvárásaim, na azok vannak... rendre kérek, nem egyszer két bűn között. És mégis, szerető családom van, tető a fejem felett, csodálatos barátnőm. De ne menjünk bele ilyen nagy dolgokba: rendre éghet nálam a villany. Jut internetre is. Ha meg akarok nézni egy filmet, fél perc alatt megtehetem. Nemcsak hogy van meleg és hideg időben is ruhám, de ráadásul saját stílusom szerint is öltözködhetek... és még sok egyéb.
Szóval, itt vagyok én, rengeteg jóval megáldva. És van sok-sok ember, akinek valahogy máshogy alakult. Aki hisz Istenben, de nem szereti Istent. Haragszik rá. Úgy érzi, Isten nem segített neki. Vagy egyenesen megrabolta. Némelyiküknek tök jó az anyagi helyzete, mások szegények... mivel voltak ők rosszabbak nálam? Vagy mivel voltam én jobb, mint ő? Miért nem kapja meg ő is Istentől ezt az érzést, ami itt van bennem? Néha lángol a lelkemben a kegyelem, máskor csak pislákol, de évek óta nem aludt ki, mióta szembesültem Isten nagyságával és szeretetével!
Miért sikerült nekem? Miért kaptam én ilyen sokat? Miért kaptak ők kevesebbet? Vagy miért érzik kevesebbnek amit kaptak? Miért az a csoda, ha valaki hisz, és aktívan részt is vesz hitének gyakorlásában? Miért nem az a különös, aki nem szereti az Urat?

Miért érzi úgy bárki is, hogy elfelejtette Isten?

Van Homonyik Sándornak egy dala: Akit elfelejtett Isten a címe. Ez ihlette a bejegyzést. "Hogyan álmodhat reményt, akit elfelejtett Isten, nem vár rá a Mennyország". Isten senkit nem felejt el, én ezt tudom, de hogy juthat el valaki a boldogtalanságnak arra a fokára, hogy így érzi? Ez rosszabb, mint ha nem hinne benne, ez mindennnél borzasztóbb. Még kegyetlenebb dal Deák Billtől a Ne szeress engemEbben hangzik el a mondat, ami nekem korbácsütés:

"Igaz, hívtalak, nagyon kellettél,
És azt hittem, te lehajolsz egy emberért,
Ha Nélküled nincs tovább.
De hitemet hiába bíztam rád."

Azt hittem, te lehajolsz egy emberért? De hiszen... értem nemcsak lehajoltál, Uram! Kezedbe vettél, és felemeltél, meg sem érdemelt magasságokba! 

Kedves olvasók...
Ha van egy feles percünk, mondjunk el ezen bejegyzés elolvasása után egy imát. Egy bármilyen imát. Egy imát, azokért, akik úgy érzik, Isten elfelejtette őket, vagy nem szereti. Ha esetleg valaki úgy olvassa ezt, hogy ő maga is így érzi, annak nem akarok valami okoskodót írni. Nem akarom álszent módon elmondani neki kényelmes lelki bőrfotelemből, hogy nincs igaza. Ha így érzi, oka van rá.
Ha viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy érezzük Isten tényleges és valós szeretetét, akkor örüljünk... mert sokan nem érzik. Kiváltságosak vagyunk, és nagyon szerencsések!

Címkék: idézet elmélkedés

Szólj hozzá!

Egyházunk egyik "betegsége", hogy tudományosítjuk a hitet.
A félreértések elkerülése végett: az nagyon jó, hogy magas fokon tanítjuk a teológiát. Az is remek, hogy nagy tudást lehet felhalmozni a hitoktatáson belül. Az viszont már kicsit sem jó, hogy teológia szakot simán el tud végezni ateista, de még sátánista is, ha elég jó agya van, mert lelkiség csak annyiban feltétel, hogy ne legyen az illető nyíltan egyház és keresztény ellenes.

De nem is a felsőoktatásról szeretnék most írni, hanem csak a katolikus fiatalok hitre neveléséről. Ezek csak észrevételek, és könnyen lehet, hogy ugyanez létezik az ortodox, az evangélikus, a református, a baptista, a metodista, az anglikán, és egyéb keresztény egyházakban is, de ezeket nem ismerem. Viszont sajnos nálunk több helyen is észrevettem.

Adott egy tiszta szívű, normális értelmi képességű, és alapvetően értelmes, hitre fogékony gyermek. Tudja, mikor kell Istentiszteleten keresztet vetni, meghajolni, letérdelni, fejet hajtani. Tökéletesen hangsúlyozva olvas, és nincs az a korosztályának megfelelő hittan teszt, amit ne tudna megoldani. Ez így jó? Az bizony! Nagyon jó!

Adott egy tiszta szívű, normális értelmi képességű, és alapvetően értelmes, hitre fogékony gyermek. Fogalma sincs, ki is Jézus. Tudja, hogy valaha élt, tudja hogy meghalt értünk a kereszten, és feltámadott. Tudja, ki VOLT. De fogalma sincs arról, hogy az Úr él! Tudja, hogy az eucharisztia (még a szót is ismeri) "Krisztus teste és vére", de fogalma sincs, hogy ez mit jelent. Gyakorlatilag a Szentáldozást valamiféle étkezésként fogja fel. Tudja, hogy mikor vessen keresztet, de nem tudja, miért. De a legrosszabb: tudja, hogy van Isten, de nem tudja, hogy Isten valóban létezik! Ez ellentmondás? Nem, mindjárt kifejtem, miért nem az mégsem. És jó ez így? Nagyon nem.

És ha azt mondom, ez a két tiszta szívű, normális értelmi képességű, hitre fogékony gyermek ugyanaz? Az jó? Hát nem.

Képzeljük csak el testvérek, hogy évek óta csinálunk egy torna gyakorlatot, anélkül, hogy bármi értelmét látnánk. Na, néha ilyennek látom sok gyerek hitéletét. 
Hiszi, hogy van Isten, de nem is hinné, hogy ez az Isten nem egy távoli, ködös valami. Nem egy elvont fogalom, hanem egy létező, jelen lévő személy. Mondja, hogy mindenütt jelen van, de fel sem merül benne, hogy ez nem valami filozófia. 

Az én félelmem, hogy az ilyen gyerek nem tudja a lényeget. Hogy Isten szereti. Hogy odaadta érte az életét a kereszten. Hogy ma is figyel rá. Hogy aggódik érte. 

Isten nem egy mese, amiből bátorságot lehet nyerni. Isten nem egy fenyegetés, aki megbünteti a rosszakat. Isten nem egy tanulság, amit le lehet vonni. Istent nem zavarja, ha valaki nem okos. Ha nem szép. Ha nem ügyes. 
Isten nem akarja, hogy lélektelenül, külsőségekben tiszteljék. Isten a szívünket akarja. Az értelmünket akarja. Azt akarja, hogy szeressük, inkább úgy, ahogy egy másik embert szeretünk, és nem úgy, ahogy egy távoli csodás, misztikus alakot.

Szent Pál így írja: "A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik." Értitek? A TUDOMÁNY ELENYÉSZIK! A szeretet nem szűnik meg soha!

Szeressük a gyerekeket. Ez fontosabb, mint hogy tanítsuk. Mutassuk meg nekik Jézus Krisztust! Ne csak azt, hogyan kell Jézus Krisztust imádni, de azt is, hogy ki az a Jézus! Értessük meg, hogy Ő él! Hogy még mindig velünk van! Hogy a keresztségben a gyermekei vagyunk! Hogy ez nem valami szokás, hanem az élet egyetlen valódi értelme, Jézus Krisztus!

Címkék: idézet érdekesség szeretet elmélkedés tanúság szertartás

Szólj hozzá!

"Fontos, hogy ne a magunk szeretetét akarjuk átadni, hanem Isten szerettét továbbítani."

Az idézet Fülöp püspöktől van, és mélyen elgondolkodtatott. Maximálisan igaznak érzem.

Hamarosan cserkésztábor (holnap indulok), és ilyenkor mindig hagyok egy kis olvasni valót az otthon maradtaknak, még ha olvasóim nagy része velem együtt táborozik is. Más részük még itt van.

No, hogy jön ide a cserkésztábor?
Hozzánk mindig sok gyerek jött, akiknél "nem volt minden rendben". Volt, akinek pl. borzasztóan rossz a természete. Volt, aki autista. Figyelemzavaros. Hiperaktív. Mindig képesek voltunk szeretni, még a legnehezebben szerethetőt is. Ó, az lehet, nem kedveltem valamelyiket... úgy hiszem, szeretnem kell azt is, akit NEM kedvelek. Mi mást tehetnék? Krisztus mondta: "Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket."

Nálunk sokkal nagyobb téttel már játszották, nem kevesen ezt a játékot. Teréz anya minden emberben testvért látott, a legmocskosabb, éhező koldusban is. Don Bosco szutykos utcagyerekekkel foglalkozott inkább, pedig akár pápa is lehetett volna belőle, amilyen tehetséges volt. Sztehlo Gábor élete kockáztatásával mentett BÁRKIT, akit üldöztek. Ha zsidó gyereket, akkor őt. Ha náci tisztet, akkor őt. Batthyány-Strattmann László nemhogy nem kért pénzt a betegeitől, ha gyógyította őket, de ha kellett, még az utazásukat is fizette.

Ők talán kiemelkedő DNS-sel bírtak? Genetikai hajlamuk volt a jóságra?

Nem. Az ő szeretetük is átlépte az emberi korlátokat, de nem azért, mert ilyen fasza emberkék. Azért, mert Isten szeretetét továbbították. 

Erre szerintem a legtöbben képesek lennénk... már ha tényleg akarnánk. Mert az Isten nem fogja ránk erőltetni, hogy annak lássuk a többi embert, amilyennek Ő. Azt akarnunk kell, méghozzá tényleges akarattal. Mert biztos vagyok benne, hogy aki egyszer megtapasztalta, milyen ez, az többé nem tudja abbahagyni. Emberek szolgája lesz, és mindig kevésnek fogja érezni, amit tett eddig.

Én akarni akarom ezt a jóságot. Azt akarom, hogy azt akarjam, hogy képes legyen ennyire a szolgájává válni az embereknek. 

Címkék: idézet szent szeretet elmélkedés

Szólj hozzá!

Már régen terveztem erről írni. Aztán Malkáv gondolt egyet, és lenyúlta a témát :)

Ez nem tántorít el attól, hogy én is leírjam erről a gondolataimat. Gyerünk, ismerjük meg azt a személyt, aki a bűneink nagy részéért felelős. Ismerjük meg Mr EGO-t.

Sokat gondolkodom, de képtelen vagyok olyan bűnt mondani, aminek az alapja nem az ego, az önmagam túlértékelése.
Ha hazudom - a saját érdekemet többre tartom, mint az igazat.
Ha lefekszem valakivel, aki nem a feleségem - a saját nézetemet, és igényeimet többre tartom, mint az Egyház és Krisztus tanítását.
Ha lenézek valakit - magamat többre tartom, mint a másik embert.
Ha megbántok valakit - többre értékelem a saját véleményem, mint a másik érzéseit.

Szóval, nem ragozom tovább: lehet, nem igaz minden bűnre, de rengetegszer előfordul, hogy saját magam túl nagyra értékelése vezet el a bűnömhöz.

"NANA! Álljunk már meg! Itt vagyok én. Becsületesen élek, dolgozom. A barátnőmet szeretem és becsülöm. Adakozok a szegényeknek, segítek bárkinek, ráadásul éveken át tanultam. Ez a másik viszont nem dolgozik, nem tanul. Becstelen, agresszív, rabló. Semmit sem ért meg a magasabb rendű dolgokból, a témája kimerül a szexben és a buliban! Akkor miért ne nézném le? Gyakorlatilag értéktelen ember!

Igen, ezek a saját gondolataim. Az EGO kemény ellenfél. Amikor látom a koszos, undorító, húgyszagú csövest, vagy a tolvaj, sőt, egyenesen rabló kamaszt, a tinikurvát... igen, ez egy nagyon is logikus gondolat.

Csak éppen nem igaz.

Van erről egy történet a szentírásban is, most leközlöm:

"Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok.
A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! - Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”

A történetben a legkeményebb, hogy a farizeus nem hazudik. Amiket mond, mind igaz. Kétszer böjtöl hetente, egyszer maga miatt, egyszer a bűnösök helyett. Nem rabló, nem igazságtalan, és nem házasságtörő.

Az a baj az EGO-val, hogy mindig magamból tudok csak kiindulni. Ki tudja, hogy a pedofil kéjgyilkos milyen utat járt be eddig? És honnan tudhatnám, milyen ember lett volna belőle, ha az én helyembe születik? Lehet, most nem én lennék a népszerű, a szeretett, a keresztény. Lehet, sokkal jobb lett volna, mint ami én lettem. 
És fordítva: ha én születek az ő helyzetébe? Lehet, sokkal nagyobb szörnyeteg vált volna belőlem! Ezt NEM TUDHATJUK!

A másik, nagyon kellemetlen dolog:
Mindent Istentől kaptunk. Még az értelmünket is. Még azt a képességet is, hogy szeretni tudunk!
Hogy merek én lenézni valakit, ha nem tudom, hogy ő mennyi képességet kapott? Talán az én érdemem, hogy kaptam erőt szeretni? Az én érdemem, hogy jó agyam van? Magamnak köszönhetem, hogy szerető családban nőttem fel? Talán magam miatt tudok megbocsátani?

Istenhez képest mi por vagyunk. Ha az Úr felemel egy porszemet, és a többiek fölé helyezi, az nem a porszem érdeme. Még ha a karfájára is emeli, közvetlen közelségébe, még ha olyan nagy hitet is kap, ami hegyeket mozdít el, ez nem a porszem érdeme. Ha Neki úgy tetszik, lefújja a porszemet. Ha úgy tetszik, felemeli. 
Melyik porszem mondhatja: "Én több/jobb/értékesebb/stb vagyok a többi porszemnél? 

Éppen ezért, ha valaki nem bűntelen, akkor hogy érezhetné jobbnak magát, mint a többi? A bűn mindig elszakít Istentől, gátolja vele a kapcsolatunkat. Ha egy ilyen szörnyűséget elkövettem, mint a bűn, hogy lehet pofám az helyett, hogy bűnbánatot gyakorlok, még a többi porszemet mocskosabbnak feltüntetni, mint magam?

Persze ez nagyon nehéz. Nekem sem megy sajnos... de talán, ha képesek lennénk tényleg KERESNI Krisztust, minden emberben... még a szörnyetegben is!
Igen, nekem is kifordul a belem is, mikor néha megnézem a híradót, és látom, mi mindent tesznek egymással az emberek. 
De ők is az Úr képére lettek teremtve! Értük halt meg Krisztus a kereszten! Értem is... egyformán értünk. Engem szeret nagyon. Őket is... Krisztus, irgalmazz!

Összefoglalva: nem az a cél, hogy hirtelen mindenkit nagyon szeressünk, adjunk nekik puszikát, és köszönjük meg, ha megüt. NEM! A harag egy természetes reakció. Az indulat biokémiai folyamat. De nem gyűlölhet a keresztény. Nem felejthetjük el, hogy mi is csak porszemek vagyunk. A keleti keresztény ezért érinti meghajláskor a talajt: emlékezzünk rá, hogy az Isten előtt csak por vagyunk! Hamvazó szerdán a latin egyházban ezt mondja a pap: "Emlékezz rá ember, porból vagy és porrá leszel."

Én csak porszem vagyok előtted, Uram! Bocsáss meg, ha nem tudok eléggé szeretni.

porból lettél.jpg"Emlékezz rá ember, porból vagy és porrá leszel!"

Címkék: idézet elmélkedés bűn

1 komment

Magyarország, bár ez nem mindig látszik rajta, a nyugati világ része. Ez kihat mindenre, természetesen a vallásosságra is. Itt nem pont olyan még a buddhizmus sem, mint pl. Tibetben. Nem kivétel ez alól a kereszténység sem.
Ennek ellenére létezik keleti kereszténység kishazánkban, az ortodox és a katolikus egyházon belül is. Mondhatjuk, hogy ez a mentalitás félig-meddig "mesterséges", hiszen akik ebben élik meg a hitüket, ők is nyugatinak születtek, és a kelet világosságával csak később találkoztak. Igazából majd évek múlva fog felnőni az első olyan nemzedék, akik már ilyen légkörbe születtek.
A lelkiség persze láthatatlan, viszont a keleti kereszténységnek van néhány látható jele is. Ezek külsőségek, és ebből fakadóan sokkal kevésbé fontosak, de nem nevezhetőek lényegtelennek. Mi emberek gyenge lények vagyunk, és szükségünk van megerősítésre, szükségünk van a látványra, a kézzelfoghatóságra.
A görögkatolikusok jelenleg furcsa helyzetbe vannak. Több nagy csoportot is el lehet különíteni. Van, akikben semmi keleti nincs, van aki amolyan "hibrid", nyugati vagy keleti eltolódással (ebből van a legtöbb), és vannak, akik annyira keletiek, hogy még az ortodoxok is csak néznek. 
Aki nyugati (latin) lelkiségű görögkatolikus, az nem sokban különbözik a római testvérektől. Rózsafüzért mond, ha pap, akkor papi civilt visel, vagy inget egy kolláréval. Népénekek, harmónium (orgona), stb. Sokan még a böjtben is a latin "napi 3 étkezés, egyszer sem jóllakásig" rendet tartja.
Akiket "hibridként" jellemeztem, ott megjelennek a két külsőség keverékei. Se szerdán, se pénteken nem eszik pl. húst, de leül a liturgián. Csotkit visel, de rózsafüzért mond; mély metániákat végez, de ragaszkodik az Úr napi körmeneten való részvételhez; háromszor hajol meg, ha belép egy templomba, de mindig frissen borotvált, nem viseli a szakállat, stb. A legtöbb magyarországi görögkatolikus ide tartozik (én is, erős keleti eltolódással). Van, akinek csak egy-egy keleti dolog játszik szerepet az életében, és van, akinek csak egy-egy nyugati jellegű dolga van liturgikus életében (lásd engem). 
A legkeletibbek pedig ortodoxabbak az ortodoxoknál. A legszigorúbb böjti fegyelmet tartják, vasárnap is csak bor és olaj alóli felmentést engednek meg maguknak a nagyböjtben. A férfiak feltétlen szakállat viselnek. Minimum háromszor meghajolnak, ha belépnek egy templomba. A pápát komoly kínok árán hajlandó csak tisztelni, és csak azért fogadja el elsőnek az egyenlők között, mert kötelező.

Szóval, szinte végtelen sokféle is ez a keleti kereszténység, még a katolikus egyházon belül is, az ortodoxba bele se megyek. Nézzünk pár tipikus külsőséget! Ezektől persze még senki sem lesz keleti, ahogy ezek hiánya sem tesz senkit nyugativá... viszont, aki ezekből feltűnően sokat megtart, nem parancsra, hanem mert nem tud mást elképzelni, az jó eséllyel keleti lelkiségű!

1. Sok-sok-sok keresztvetés, lágy, méltóságteljes mozdulatokkal. Nincs benne feszesség, már-már az intimitás határát súrolja. Olyan, mint ha csak az alkalmat várná, hogy végre keresztet vethessen. Amint elhangzik a szentháromság (Atya, Fiú, Szentlélek), vagy valamelyik személyének említése, már lendül a keze. Ha a pap áldást ad, ha felé tömjénez, ha az imádság szövegében áldjuk az Istent, már veti is a keresztet, mint ha az élete függne tőle, mint ha különös gyönyört okozna neki ez az egyszerű mozdulat.

2. Mély, méltóságteljes meghajlás. Keresztvetéssel egybekötve. Kicsit olyan, mint ha ezektől a mozdulatoktól várna valami különös eredményt. Nem csak a templomba belépve, de ikonok előtt, áldozás előtt, néha még áldásnál, vagy a szentség átlényegítésénél is.

3. Áldás kérés a paptól, egymásba helyezett tenyérbe, alkalmasint kézcsók kíséretében. Ez talán a legkevésbé elterjedt, mert sok keleti katolikus pap sem szívleli, mivel ez nálunk nem szokás, és a nép könnyen a szájára veszi, aki "csókoltatja a kezét". Valójában ilyenkor Krisztus áldó kezének jár a csók, ezért nem csak a pápa, vagy a püspökök részesülhetnek benne.

4. Állás a liturgián. Ez is teljesen szokatlan dolog Magyarországon, hiszen még az ortodox templom nagy részébe is kerültek székek. 

5. Csotki viselete és a Jézus ima. Nemrégiben került ki ez a csodálatos imádság az ortodox kolostorok falain kívül, de széles körben hódít.

6. A "filioque" hiánya, azaz a hitvallásban annyi mondanak "ki az Atyától származik", nem pedig azt, hogy "ki az Atyától és Fiútól származik."

És egy kiemelt, személyemet is érintő dolog:

7. Férfiak esetében szakáll viselet.
Ezt azért emelem ki, mert többektől hallottam már (általában lányoktól), hogy nekem jobban áll, ha meg vagyok borotválkozva. Én ezt pontosan tudom, de a szakáll nekem kicsit olyan, mint egy határon túli magyarnak a magyar állampolgárságát igazoló papír. Ez az én pecsétem, a keletiségem látható jele. A keleti (katolikus) egyházhoz, és ezáltal az Uramhoz, Jézus Krisztushoz való tartozásom szimbóluma. 
Néha kifejezetten rövid. néha hagyom nőni, néha még le is vágom, de nem sokáig. És mindig örömmel tölt el, mikor megjelenik az államon, mert újra "otthon vagyok", újra érzem magamon azt, ami a lelkemben van.
Gyermeteg, tudom. De nekem a szakáll kicsit olyan is, mint a kereszt a nyakamban, vagy a csotki a kezemen, bár ez nem egyértelműen mutatja meg kereszténységemet, de akkor is rajtam van, mikor fürdök, vagy alszom. 

Ezek persze valójában NEM lényeges dolgok. Ismerek igencsak mélyen keleti testvéreket, akik hiába férfiak, nem hordanak szakállat. Ismerek olyat is, aki örömmel leül a liturgián. Vagy pedig, ha teheti, nem mondja a "filioque"-t, de nem tart pl. szerdán böjtöt.
Ismerek azonban olyan nyugati lelkiségű embereket is, akik vettek át keleti dolgokat. Pl. ikont csókolnak, böjtölnek szerdán, stb. 
Ettől senki sem lesz jobb vagy rosszabb keresztény. Keleti lelkiségűnek lenni nem érdem, hanem állapot. Írásom puszta érdekességnek szántam, a külsőségek listája kiránt sem teljes, a felsorolt pontokon kívül még a szövegbe is építettem bele plusz dolgokat. 

ortodox-katolikus.jpg"Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok..."

Címkék: érdekesség elmélkedés vallások

2 komment

Kedves olvasók!

Mivel ez egy komoly blog, így nem engedhetem meg, hogy teleszemeteljék. Ezért ezen a blogon bevezetem az előmoderációt. 

A másikon nem fogom megtenni, de itt nem akarok naponta kommenteket törölni. Bízom benne, hogy mindenki meg fog érteni!

Ezúton pedig, ha már belekezdtem, még leírom azt is, hogy temérdek téma ötletem van, idő kérdése, és írni is fogok. Sajnos túl sok energiámat lekötötte ez a trollkodó úriember. 

Címkék: hivatalos

7 komment

26.
május

Emlék

Xinaf  |  Szólj hozzá!

Sokat gondolkodtam, ide, vagy a másik blogomra írjam meg ezt a bejegyzést. Már egy hete meg kellett volna írnom, de nem tettem.

Ha valaki ide kattint, akkor egy fiatalon,16 évesen elhullt emberkéről olvashat. Krafcsik Csaba...

Pünkösdkor szoktunk róla megemlékezni. Ez már elmúlt, de én nem akarom elmulasztani ezt a mementót. Ráadásul ma van a Mindenszentek vasárnapja. Nem a latin rítus szerinti, hiszen nem november van.

Csaba pont az az ember, akire "a világ nem volt méltó". Sok hülyesége volt, hajaj, de közben segítőkész volt, kedves, és sosem érezte megterhelőnek, hogy elmenjen egy idős emberhez, és sétáltassa a kutyáit. És nem várt érte köszönetet. 
Mi olyan igazán meg sem értettük az értékeit.
Ezek is csak szavak. Nem is portrét akarok festeni Csabiról, hanem...

Nem akarom megszakítani a folyamatot. Hogy emlékszem rá. Rád. Hiszem, hogy ha valaki, hát Krafcsik Csaba üdvözült. Csapatunk védőszentje. Bár a csapat nagyobbik része nem is ismeri... alig páran maradtunk.

De ameddig én élek, és aktívan blogolok, addig lesz minden évben egy bejegyzés, ahol a neved, Krafcsik Csaba, ott fog virítani. Mert megtanítottál a halál megismerésére. Az élet mulandóságára. És az élők szeretetére. 

A MEGDICSŐÜLT IGAZAK LELKEIVEL
NYUGTASD MEG ÜDVÖZÍTŐNK
A TE ELHUNYT SZOLGÁDNAK LELKÉT
HOL NINCS FÁJDALOM, SEM AGGÓDÁS, SEM SÓHAJ
DE VÉGTELEN ÉLET!

Istenem... annyi embert nem tudok eléggé szeretni... annyi embernél lélegzek fel ma is, ha végre NEM találkozunk... nem tanulok. Nem tanulok abból, hogy ezeket az embereket el is veszíthetem, és milyen mélységesen fájdalmas lehet annak a hiánya, aki egyébként főállásban idegesít...
Kérlek, ne adj ebből több leckét, nézd el gyengeségeimet és gonoszságomat! Csaba, testvérem, őrködj te azok felett a cserkésztestvéreim és embertársaim felett is, akiket éppen úgy nem szeretem eléggé, ahogy téged sem szerettelek annyira, amennyire megérdemelted volna.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeretetet vigyek oda, ahol egymást gyűlölik;
Hogy kibékülést vigyek oda, ahol egymást bántják;
Hogy egyetértést vigyek oda, ahol viszálykodnak;
Hogy hitet vigyek oda, ahol a kétkedés kínoz,
Hogy az igazságot vigyem oda, ahol a tévedés uralkodik,
Hogy a reményt vigyem oda, ahol a kétségbeesés kerekedett felül,
Hogy örömet vigyek oda, ahol homály uralkodik.

Ó, uram, segíts, hogy ne vigasztalásra vágyakozzam, hanem, hogy én vigasztaljak;
Ne megértést keressek, hanem, hogy én értsek meg másokat;
Ne magamnak keressem a szeretetet, hanem, hogy én szeressek …

Mert aki ad – az kap,
Aki megbocsát – az nyer bocsánatot.
Aki meghal – az születik újjá az öröklétbe.
- Szent Ferenc imája - 

Címkék: idézet szent Csaba

Szólj hozzá!

Pünkösd vasárnapja van!

A Szentlélek eljövetelének ünnepe, a szent ötvened tetőpontja, a húsvéti utáni ünnep lezárása.
Ma római katolikus misén voltam a herminamezői Szentlélek plébánia templomban, ahol ez nem "csak" a pünkösd, hanem a templom búcsúünnepe is.
Most nem élménybeszámoló miatt ragadtam azonban klaviatúrát, hanem mert az egyházközség újságjában, a Szentlélek Híradóban volt egy cikk, amiben fiatalok (ministránsok, Márialányok) írták le gondolataikat. A téma a következő volt: "A Szentlélek az életemben".
Ez igen impozáns ötlet, így elhatároztam, hogy én is leírom a saját vallomásomat a témában.

Nagyon nehéz erről írni... amikor valaki kiejti, hogy Isten, nekem évekig az Atya ugrott be, és már-már ariusi eretnekségként egy az egyben vele azonosítottam az Urat. Persze  Fiúról is tudtam valójában, hogy Isten, de ott kicsit bekavar még ez az "Isten fia" dolog.
A Szentlélek viszont sokkal bonyolultabb valaki.
Ha az Atyára gondolunk, akkor viszonylag könnyű dolgunk van (legalábbis ha nem megyünk bele mélyen). Ő teremtette a világot, ő gondoskodik gyermekeiről. A Fiú még érthetőbb talán (és valahol még érthetetlenebb, de ez már megint teológia...), de legalábbis a legmegfoghatóbb. Hiszen ember is, Istensége mellett.
A Szentlelket viszont nehéz valamihez is kötni.
Mondhatnánk: ahogy nekünk is van lelkünk, úgy az Istennek is, és amennyivel több nálunk Isten, annyival több a lelkünknél a Szentlélek. Igen ám, de ellentétben a mi lelkünkkel, a Szentlélek ugyanolyan személy, mint az Atya vagy a Fiú. Nem alacsonyabb rendű, nem szolgáló, nem küldött, nem harmadrendű...
A Szentlélek mindig része volt az életemnek, mert bár csak 8 éves koromban keresztelkedtem meg, és csak 13-14 éves koromban lett élő hitem, de az, hogy Isten van, mindig is egyértelmű volt számomra. Amikor részesültem a bérmálás szentségében, akkor nem éreztem semmi különösebb paranormális dolgot, de még jóleső, meleg érzést, vagy erőt sem... de vidám voltam.
Aztán lassan egyre-másra rábukkantam a Lélek ajándékaira. Karizmákat kaptam, amiknek egy részével tudatosan, más részével pedig akaratlan élek... 
Ma a Szentlélek az életemben vezető, útmutató, irány adó, vigasztaló. Amikor felkiáltok, "URAM!" a Szentlélekhez (is) szólok, aki "az Atyával és Fiúval együtt imádatik és dicsőíttetik".
Talán az, hogy megértettem, mennyire valóságosan Isten a Szentlélek, nem kevésbé mint az Atya és a Fiú, ez segített. 
A Szentlélek az életemben az öröm forrása, a boldogság kulcsa, aki megszenteli a bűnös életemet. 
Akkor még nem értettem, már értem, hogy mennyire nagy dolog is volt a bérmálás. Ma már érzem, hogy új élet kezdődött akkor számomra. Akkorra én már elértem a szintet, ami emberileg elérhető. Amivel több vagyok, mint voltam, az mind a Szentlélektől van. 

Ha lenne nekünk ilyen újságunk, és ilyen lehetőségünk, valami ilyesmit írtam volna. És mivel lehetőségem van is (erre bizonyíték ez a bejegyzés), le is írtam, de valójában ez is egy pontatlan, ügyetlen próbálkozás. "Nagy vagy te mi Urunk és fölségesek a te műveid és nincsen szó, mely elégséges volna a te csodatételeid magasztalására!"

Címkék: elmélkedés tanúság

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása