Nincs annál borzasztóbb, mint amikor valaki hisz Istenben, de úgy érzi, Isten nem szereti.
Mindenkinek vannak érzékeny pontjai az életben. Van, aki a válást viseli nehezen, és ha valakiről meghallja, hogy elválnak, könnyes lesz a szeme. Van, aki a gyermekek halálára érzékeny. Én magam több dologra is tudok meglepő érzelmességgel reagálni, de az egyik gyengém ez.
Van egy rettegett mondatom. Ha meghallom, rendre összeszorul a torkom...
"Rájöttem... mégis van Isten!" És ennek válfajai.
Hogy miért? Miért nem örülök egy testvérem hirtelen megvilágosodásának? Mert ez általában nem a megtérés után hangzik fel. Akkor is van erre példa, de ez a fent vázolt példa rendre így folytatódik:
"Magától nem lehet ennyire rossz/szar/kegyetlen/stb ez a világ..."
Mindez rendre egy teljesen összetört lélek szájából.
Érdekes, hogy amikor bánat ér minket, rögtön eszünkbe jut: "és ekkor hol volt az Isten?", de amikor minden rendben van, nem állunk meg hálát adni, vagy vallásos ismerőseinknek elmondani, mennyit kaptunk Tőle... vagy legalábbis ritkábban van.
De visszakanyarodva: itt vagyok én, aki ha végiggondolom, mi mindent kaptam Istentől, ledöbbenek. Mivel érdemeltem én ezt ki? Még az alapvető szabályokat sem tartom be igazán (10 parancsolat). De elvárásaim, na azok vannak... rendre kérek, nem egyszer két bűn között. És mégis, szerető családom van, tető a fejem felett, csodálatos barátnőm. De ne menjünk bele ilyen nagy dolgokba: rendre éghet nálam a villany. Jut internetre is. Ha meg akarok nézni egy filmet, fél perc alatt megtehetem. Nemcsak hogy van meleg és hideg időben is ruhám, de ráadásul saját stílusom szerint is öltözködhetek... és még sok egyéb.
Szóval, itt vagyok én, rengeteg jóval megáldva. És van sok-sok ember, akinek valahogy máshogy alakult. Aki hisz Istenben, de nem szereti Istent. Haragszik rá. Úgy érzi, Isten nem segített neki. Vagy egyenesen megrabolta. Némelyiküknek tök jó az anyagi helyzete, mások szegények... mivel voltak ők rosszabbak nálam? Vagy mivel voltam én jobb, mint ő? Miért nem kapja meg ő is Istentől ezt az érzést, ami itt van bennem? Néha lángol a lelkemben a kegyelem, máskor csak pislákol, de évek óta nem aludt ki, mióta szembesültem Isten nagyságával és szeretetével!
Miért sikerült nekem? Miért kaptam én ilyen sokat? Miért kaptak ők kevesebbet? Vagy miért érzik kevesebbnek amit kaptak? Miért az a csoda, ha valaki hisz, és aktívan részt is vesz hitének gyakorlásában? Miért nem az a különös, aki nem szereti az Urat?
Miért érzi úgy bárki is, hogy elfelejtette Isten?
Van Homonyik Sándornak egy dala: Akit elfelejtett Isten a címe. Ez ihlette a bejegyzést. "Hogyan álmodhat reményt, akit elfelejtett Isten, nem vár rá a Mennyország". Isten senkit nem felejt el, én ezt tudom, de hogy juthat el valaki a boldogtalanságnak arra a fokára, hogy így érzi? Ez rosszabb, mint ha nem hinne benne, ez mindennnél borzasztóbb. Még kegyetlenebb dal Deák Billtől a Ne szeress engem. Ebben hangzik el a mondat, ami nekem korbácsütés:
"Igaz, hívtalak, nagyon kellettél,
És azt hittem, te lehajolsz egy emberért,
Ha Nélküled nincs tovább.
De hitemet hiába bíztam rád."
Azt hittem, te lehajolsz egy emberért? De hiszen... értem nemcsak lehajoltál, Uram! Kezedbe vettél, és felemeltél, meg sem érdemelt magasságokba!
Kedves olvasók...
Ha van egy feles percünk, mondjunk el ezen bejegyzés elolvasása után egy imát. Egy bármilyen imát. Egy imát, azokért, akik úgy érzik, Isten elfelejtette őket, vagy nem szereti. Ha esetleg valaki úgy olvassa ezt, hogy ő maga is így érzi, annak nem akarok valami okoskodót írni. Nem akarom álszent módon elmondani neki kényelmes lelki bőrfotelemből, hogy nincs igaza. Ha így érzi, oka van rá.
Ha viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy érezzük Isten tényleges és valós szeretetét, akkor örüljünk... mert sokan nem érzik. Kiváltságosak vagyunk, és nagyon szerencsések!
Utolsó kommentek