HTML

Utolsó kommentek

  • Xinaf: @antirandom: Bár tudnám, hogy miről beszélsz... javaslat: a kevesebb néha több. (2016.05.12. 19:13) Keresztény felekezetek
  • antirandom: Nyilvános kérdés a magyarországi vallási gyülekezetekhez: terroristák vagytok, akik az V Mózes 7/2, 22, és 2 Mózes 23/20-33 (és Talmud Taanith 10 a. lap és Baba kamma 93 b. lap) szerinti zsidó fajir... (2016.02.27. 09:19) Keresztény felekezetek
  • mezeinewsee: Hát igen. Nem véletlenül a kedvenc imádságom: "Uram, irgalmazz!" (2015.02.01. 18:49) Irgalmasság
  • Xinaf: @Katolikusok Csoportja: Megtisztelő, köszönöm! (2014.12.31. 06:23) Szentségek - Általánosságban
  • Katolikusok Csoportja: Érthető, szemléleletes, egy szóval frappáns! Mint az egész blog! Köszönjük! Megosztjuk! Isten áldása Veled! (2014.12.28. 23:20) Szentségek - Általánosságban
  • Utolsó 20

01.
február

Irgalmasság

Xinaf  |  1 komment

Ha mondanom kéne kedvenc idézetet a Szentírásból, a következőt emelném ki:

"Irgalmasságot akarok, nem áldozatot."
(Mt 9,9)

Sok keresztényt ismerek, ki jobban, ki rosszabbul él. Ahogy én is. Nagyon emlékezetes volt nekem, amikor egy homoszexuális ismerősöm ezt írta az egyik "meleg témával" foglalkozó bejegyzésemre:

"Egyébként, örülök hogy így vélekedsz a melegekről (mármint a normálisabb fajtáról), kicsit tartottam a gondolataidról a témával a kapcsolatban, éppen a vallásosság miatt."

Régen rossz, hogy a vallásos (keresztény) emberről az jut bárkinek az eszébe, hogy ítélkező. Ítélkező azokkal, akik nem férnek bele az ő vallásos értékrendjébe. Jó lenne azt mondani, hogy a vád alaptalan, de sajnos nem az, pap és laikus hívőt egyaránt ismerek, aki nem is titkolja, hogy értéktelenebbnek kezeli, aki más, mint ami szerinte megfelelő.
Az ítélkezéssel ráadásul plusz gond, hogy sokszor van mire fent hordani az orrunk. Keresztényként rengeteg áldozatot hozhatunk. Akár azzal, hogy nem eszünk finom húst pénteken, akár azzal, hogy tanulunk, míg mások buliznak, vagy akár hogy vasárnap felkelek, és nem otthon lustálkodok, hanem templomba megyek, stb. De ez önmagában kevés!

Kevés bizony. Hiszen Jézus mondja, hogy "irgalmasságot akarok, és nem áldozatot". Mi az irgalmasság?

Első körbe szögezzük le: irgalmas csak az tud lenni, aki előny pozícióban van. Részemről nem irgalmasság, hogy nem küldöm el pl. a főnökömet a francba, ha idegesít. De lehet az, ha egy tök idegesítő kollégámnak segítek valamiben, ami nem az én dolgom. Nem irgalmasság nem elküldeni az anyjába  egy 120 kilós kigyúrt, kopaszt fickót, aki beszólt. De ha én vagyok a 120 kilós alak, akkor irgalmasság lehet nem fenyíteni a nálam gyengébbeket, még ha meg is érdemlik. 

Keresztényként sokan esnek abba a hibába, hogy mivel az igazság nálunk van (hiszen Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet), így lekezelően bánunk más, nem keresztény (sőt, nem a mi egyházunkhoz tartozó keresztény, vagy nem eléggé keresztény) emberekkel.

Persze, emberileg érthető. Próbálok jól élni. Nem csalok, nem lopok (vagy nem túl sokat, nem annyit mint mások). Nem lustálkodom, hanem felkelek hétvégén, vasárnap is korán, és elmegyek templomba, míg mások a tegnapi bulit heverik ki. Esetleg még a szexel is várok a házasságig, míg mások szinte orgiákba vetik magukat. Sőt, talán még böjtölök is pénteken, mások meg zabálják a húst... ezek után érezhetem magam feljogosítva arra, hogy értékesebbnek tartsam magam náluk. Az elveik nyilván rosszak, az enyém a jó. Mennyit szenvedtem ezekért, mennyi lemondás járt ezzel, megérdemlem a tiszteletet...

Jól hangzik? Jogosnak hangzik? Nos, Jézus maga rakja ezt a dolgot helyre. 
Irgalmasság.
Keresztényként nem kiáltok sátánt, mert valaki homoszexuális. Ha valaki elköveti az abortusz szörnyű bűnét, nem vágom az arcába, hogy gyilkos. Ha valaki hibázik, nem vetem oda, hogy "én megmondtam előre". Ez az irgalmasság, testvérek! 
Az irgalmasság az, amikor valamit tehetnék, mert képes vagyok rá, és mert igazam is lenne ezzel kapcsolatban, de NEM teszem. Ez az irgalom. Amikor lemondok az igazamról, és lemondok a jogaim érvényesítéséről, egy másik ember javára, aki nem tehetne ellenem semmit.

Ezt akarja elsősorban Jézus tőlünk, és itt is a szeretet a kulcs. A világ legjobb teológusa is lehet valaki, vagy nagy böjtölő, hatalmas liturgikus fenomén, csodás gyóntató, az egész kárba vész, ha valakivel szeretetlenül, lekezelően, bántóan bánik. És mindegy, miért. Hogy a másik nem jobboldali, hogy nem katolikus, hogy nem tartja elég komolyan a hitét, stb. Mindez nem jogosít fel minket, hogy durván a képébe vágjunk valamit, még az igazságot sem. Jézus Krisztus sem tette soha.

Nem akarok belegondolni, mi lenne velünk, ha az Úr annyira lenne irgalmas hozzánk, mint mi azokhoz, akik rosszul élnek. 

 

Címkék: idézet szeretet elmélkedés

1 komment

Már a középiskolában is furán éreztem magam, amikor azt hallottam lányoktól, hogy nem akarnak férjhez menni. Azt, hogy srácok nem akarnak megházasodni, ennyire nem éreztem különösnek, bár a magam részéről én csak akkor nem családban és gyerekekben gondolkodtam, amikor a szerzetességre készültem.

Egyáltalán, miért ne akarna valaki (főleg keresztény emberek) megházasodni?

Rengeteg féle-fajta érvet hallok ezzel kapcsolatban. A kedvenceim:

Ez csak egy darab papír. Nem ezen múlik két ember szeretete.
Nagyon sunyi érvnek érzem, hiszen a szeretetet használja fel az érvelés gerinceként. Márpedig ugye a szeretet az keresztény embernél mindent ütő aduász ugyebár...
Nos, a személyes véleményem, hogy az egyházi esküvő normális esetben nem csak "egy darab papír", hanem Isten áldása (katolikus és ortodox esetben Isten szentsége) a kapcsolatra. Pontosan emiatt nem támogatom, hogy nem keresztény emberek templomban esküdjenek, mert ez sokkal több, mint egy cifra ceremónia, de ilyen esetben egyszerűen leértékeljük. De ha csak egy darab papírként kezeljük, vagy csak a polgári esküvőt vesszük figyelembe: ez nem más, mint hogy ország-világ előtt bejelentem: csak TE kellesz nekem, hozzád akarom kötni az életem, életem végéig szeretni foglak!

Az ember ösztöneinek ellent mond a monogámia.
Ez teljesen igaz. Viszont hozzá kell tenni, hogy az ember ösztöneinek az is ellent mond, hogy ne ott és akkor vizeljen, amikor rájön az inger. Az is ellent mond, hogy ne vágjuk pofán azt, aki idegesít. Az is ellent mond, hogy másokért áldozatot hozzak.
A társadalom alapja az, hogy emberek vagyunk, és nem állatok. Arról nem is beszélek, hogy az állatvilágban a szex a nősténynek mindig fájdalmas, hiszen az ösztöneinknek az előjáték is ellent mond.
Önmagában nagyon gyenge érv ez. Aki úgy akar élni, mint az állatok, hát tegye, de erre senkinek nincs oka büszkének lenni.

Nem tudnék megbízni ennyire senkiben.
Ezt mindig olyantól hallom, akinek mellé van párkapcsolata. Felvetődik, mi a fenének vagytok ti együtt (főleg keresztények), ha nem is akartok megházasodni? Hogy engedhetem meg valakinek, akiben nem bízom meg, hogy megcsókoljon? 
Persze tudom, ez technikailag nem nehéz, de nekem a lelkem is megborzong ettől. 

A kapcsolatnak még jót is tesz, ha kicsit kikacsintanak belőle, mással is együtt vannak. Felfrissíti a kapcsolatot.
Na, aki ilyet mond, az egyszerűen nem szereti a párját. Ekkor helyes, ha nem akar összeházasodni, de minek van vele együtt egyáltalán?

A vér hajt, úgyis megunjuk egymást, kell a változatosság.
Ez jól hangzik, de nem igaz. Legalábbis normális esetben nem igaz. Létezik egy úgynevezett "funkcionális impotencia" férfiaknál, akik egy idő után nem éreznek nemi vágyat állandó partner esetén. Rendre olyanoknál, akik kiégtek már, és elhasználták a testüket. Maradjunk abban, hogy normál erkölcsű embereknél ez a lehetőség még fel sem merül.

Oh, hogy a házasságok harmada válással végződik?
Tisztázzuk: NEM a házasság intézményének a hibája, hogy az emberek felelőtlenül ígérgetnek, és bele se gondolnak, mit. Bár aggasztónak nevezzük a tendenciát, hogy kevesebben házasodnak mostanában, én ezt nem érzem feltétlenül bajnak. Sőt, félek, még ma is túl sokan kötnek házasságot. Igen, félek, mert a magas válási statisztika is kimutatja, hogy nem is igen tudják, mit vállalnak. Ösztönösen ott az igény, hogy tartozzunk valakihez, és talán a tudatos énünk felszínén ott is van a gondolat, hogy akkor más már nem kéne, de olyan IGAZÁN ezt fel sem mértük. 
Elkötelezni valaki mellett magam nem könnyű, akkor sem, ha igazán szeretem. (Lehet nem igazán is szeretni? Sajnos a jelek erre mutatnak...) Hiszen annyi jó nő (és nők esetén annyi jó pasi) rohangál még... na, pontosan ez az a gondolatmenet, ami normál esetben fel sem merül. Ha egy valaki mellett boldog tudok lenni, miért akarnék mást? A boldogságnál nincsenek szintek. Vagy boldog vagyok, vagy nem, nincs boldogabb és kevésbé boldog állapot. 

A házasság nem véletlen több ezer éves intézmény. Az ösztöneinknek talán valóban ellene van, de az emberiségnek fontos, ősi eleme ez. A sok válásnak nem az az oka, hogy idejét múlt, hanem hogy anélkül kötnek házasságot, hogy belegondolnának, mit is vállaltak. 
Mélyen magunkba nézve, fel kellett volna tenni a kérdést: 
Mi lenne, ha NINCS mód elválni? 
Nem leszek népszerű: kicsit se bánom, hogy a katolikus egyház nem ad lehetőséget a válásra. Azt viszont nagyon, hogy olyanokat is összeadnak, akiket nem lenne szabad. 

Címkék: szentség agylob

Szólj hozzá!

Nem tudom, hogy vagytok vele testvérek, de én csak nemrég gondoltam bele abba, hogy kicsit túl magabiztos vagyok (voltam) az üdvösségemmel kapcsolatban.

Persze egy kereszténynek ezt hangosan nem illik kimondania, így mindig is hangoztattam, hogy "remélem" az Úr majd üdvözít, de olyan igazán sosem merült fel bennem a gondolat, hogy esetleg nem így lesz.

Hiszen tök jó ember vagyok... hát hogy ne üdvözítene?

Aztán elolvastam újra Júlia Voznyeszenszkaja: Halál utáni kalandjaim című könyvét. És elgondolkodtam.

Maga a könyv nem fedi teljesen az elképzelésemet a Mennyről és a Pokolról, de nekem segített átértékelni pár dolgot. Pl. hogy az üdvösség nem jár alanyi jogon, még "egy magam fajta jófejnek" sem. Az, hogy erre egyáltalán esélyünk van, már önmagában az Isten kegyelme, aki százszoros, sőt, ezerszeres hálát érdemel, de tizedét sem kapja meg. 

Hogy milyen lehet a Mennyeknek országa? El nem tudom képzelni. De ha csak a párommal töltött, boldog órákra gondolok, rögtön vonzóvá válik számomra. 
Biztos vagyok benne, hogy nem unalmas. Valahogy nem nagyon sikerül nekünk, embereknek jól lefesteni az örök időkig tartó boldogságot. Én sem tudom jól elképzelni, így ahhoz hasonlítom, ami itt a világban boldoggá tesz, megpróbálom magamban köbre emelni, és tudom, hogy még a közelébe sem járok az igazságnak.Mert ennél sokkal jobb, emberi ésszel fel nem fogható állapot ez. És azzal, hogy leírtam, máris átléptem a fantázia határait, és ismét üres szavakká lettek a gondolataim.

A poklot sem tudom, milyen lehet, de arról élénkebb ötleteim vannak. A szenvedést igen érzékletesen le tudjuk írni, jó kérdés miért könnyebb ez, mint a boldogságot. 

Sokáig, bár ki nem mondtam volna, teljesen biztos voltam benne, hogy ez a veszély, mármint a pokol veszélye, nem fenyeget. Hiszen Isten is üdvözíteni akar. És ilyen szépen szóló, ráadásul igaz szólamokat harsogva abba nem gondoltam bele, hogy Isten nem csak végtelenül irgalmas, de végtelenül igazságos is. 

Nem véletlen mondja a keleti egyház: "Hogy az Úr félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk, kérjük az Úrtól: Uram, irgalmazz!"
Könnyű és kényelmes legyinteni, hogy ideje múlt mondat, de a saját bűneimet végignézve, az ezekkel, és a tökéletes Istennel való közvetlen szembesülés valóban félelmetes lesz...

Félre ne értse senki, nem pánikot akarok kelteni. A bejegyzésem elsődleges célja, hogy ne felejtkezzünk el arról, hogy bár Isten valóban nagyon szeret minket, a gondolatainknak, szavainknak, cselekedeteinknek és mulasztásainknak mindenképpen meglesz a következménye. Akár jó is ez, akár rossz. 

Isten nem megrémíteni akar minket, hanem esélyt adni, hogy megbánjuk, ha vétkeztünk. Éljünk vele, ha már ilyen meg nem érdemelt esélyt kaptunk!

KYRIE ELEISON!

Címkék: elmélkedés bűn bűnbánat

Szólj hozzá!

Most a karácsonyról kéne írjak, de arról nincs ihletem.
Viszont van egy téma, ami rég foglalkoztat, 

Sokaktól hallom, hogy "nem vagyok annyira vallásos, mint Bálint". Ez egyrészt megtisztelő, mert úgy vagyok elkönyvelve, mint nagyon vallásos. Ráadásul mindez pozitív előjellel. Szóval ezt a jellemzést mindenkitől köszönöm, de kénytelen vagyok jelezni, hogy szerintem ez már önmagában véve helytelen kifejezés, és helytelen gondolatmenet.
Alapvetően azt sugallja, hogy lehet "kicsit", és "nagyon" vallásosnak lenni. Ettől egy lépésnyire van a "magam módján" vallásosság. Nos, ez szerintem hatalmas tévedés.

A kereszténységnél általában, de katolikus keresztényként kiemelten fontos megjegyezni, hogy nincs mód rá, hogy kiragadjunk nekünk tetsző részeket a vallásból, amiket megtartunk, és elhagyjunk nem tetsző részeket. Ezt a szekták teszik, márpedig szekta tagok között kevés a ténylegesen boldog ember. 

Szóval, a kereszténység, mint vallás, az vagy igaz, vagy nem. Nincs más alternatíva. Nincsenek apró megalkuvások. Ugyanis, ha elfogadjuk, hogy van Isten, aki mindenható, és úgy szeretett minket, hogy EMBERRÉ lett, és vállalta a sebezhetőséget, a félelmeket, a fájdalmat, az éhséget, a fázást, stb. azért, hogy a lelkünk Üdvözülhessen... akkor nem lehet úgy élni, mint ha nem történt volna semmi. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor persze tök mindegy, viszont akkor nem indokolt templomba járni. Ez a bejegyzés főleg arra a jelenségre reflektál, amikor magukat önérzetesen kereszténynek, és azon belül katolikusnak (evangélikusnak, ortodoxnak, baptistának, stb.) vallják, de alapvető dolgokat felül bírálnak.

A leggyakoribb példa, amit nem vesznek komolyan ezek a keresztény testvérek, az a házasságon kívüli szextől a tartózkodás. Itt bizony a keresztény testvér ki nem mondva, de elkönyveli, hogy az Egyház téved vagy hazudik. Mivel az Egyház ezt Isten akaratának közvetíti, mármint hogy várjuk meg a szexet (a teljes és legtökéletesebb testi egyesülést) a házassággal (ami a teljes és legtökéletesebb lelki egyesülés). Sajnos ma már sokszor egyik sem sorolható ebbe a kategóriába. 
De ide sorolható a böjt lazán, vagy egyáltalán nem megtartása, a gyónás és a szentáldozás hanyagolása (katolikusoknál és ortodoxoknál), maga az Istentisztelethez való igen liberális hozzáállás...

Most nem fogom hosszan leírni, miért fontosak ezek, miért nem lenne szabad ezeket lazán venni (kérés esetén elmesélem akár, vagy írok róla másik bejegyzést), de annyit azért leszögezek: a ne paráználkodj ugyanabban a törvény gyűjteményben szerepel, mint a ne ölj! A bűn az mindenképpen seb, a bűn mindenképpen méreg, és az Egyház, melyre olyan könnyen rákiáltjuk, hogy maradi, konzervatív, nem halad a korral, ne szóljon bele az életembe, stb. lehet tényleg visszatart, de a szalagkorlát sem az ellenségünk egy autópályán.Vissza lehet ám tartani az embert azért is, hogy védjük. És ezeket a kerítéseket át lehet hágni, és lehet fejest ugrani a forró lávába.

"Nem hiszem, hogy Istent ez tényleg zavarná. Szeretem a párom, ő is engem, de hát még olyan messze van a házasság... hiszen még csak tanulunk, nincs is pénzünk erre, minek várjunk még éveket?"
Jaj, de sokaktól hallottam már ezt a dolgot... igazság szerint a bűn az mindig emberi igényeinkből fakad. Hiszen ha hazudok, akkor azt nem puszta gonoszságból teszem, hanem azért, mert valamit el akarok érni. Ha mást kibeszélek, azzal a célom, hogy elmondhassam a véleményem. És ha valakivel összefekszem, akkor jó esetben jót akarok mindkét félnek. Mi a baj ezzel?
A baj, hogy Istent kihagytam belőle.

Visszakanyarodva: a "nem annyira" vallásos ember gondosan kerüli, hogy élete minden területén keresse Istent. Nem gondol Rá, ha nem muszáj. Ezeknek a helye a templomban van, esetleg az imában. Hiszen, ha végig a szemünk előtt lebegne, hogy meghalt értem a kereszten, nem lenne pofám nem minden erőmmel ezt meghálálni. Megoldás: nem foglalkozom ezzel. Persze, tudom én, nem vagyok hülye, de a "helyén kezelem" a dolgot. 

Krisztus nem csak vasárnap akarja megmenteni a lelkünket. Ráadásul az Úr azért nem beszél egyesével velünk, szavakkal, mert a Közte és köztünk lévő kommunikációt az Egyházra bízta. Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni: az Egyház szent. Minden hibájával együtt is. És az Egyház, néha ósdinak tűnő szabályait lazán kezelni, nem más, mint Isten ósdinak tűnő szabályait lazán kezelni. 

Nincs olyan, hogy valaki "inkább kettesben, Istennel, a természet lágy ölén" építse ki az élő, igazi Isten kapcsolatot. Vagyis van, de millióból egy. Nem véletlen van az Egyház, nem véletlen vannak a szentségek. 

Nem az én dolgom, hogy bárkit is piszkáljak, hogyan hisz. De meggyőződésem, hogy az Egyház nélkül az életünk Isten nélkülivé is válik, mert senki sem támogat, ha megingunk. 

Címkék: elmélkedés

Szólj hozzá!

Az ember egy egészet alkot. Test és Lélek, Lélek és Test alkotja meg az egészet. Ezt azért érzem fontosnak kiemelni, mert hajlamosak vagyunk egyik-másik felé eltolni a mértéket.

Alapesetben (a világban) a testnek kedvezünk. De nagyon. Ha megnézzük a mindennapjainkat, a testi szükségleteinken túl a luxusra is igen nagy energiát fordítunk. Senki ne mondja nekem, hogy csoki nélkül nem tudna élni, vagy akár szex nélkül nem tudna élni, ugyebár... hol van ezekhez képest a lélek?

Ha az Egyházat nézzük, akkor ott elsősorban a lélek fontosságát hangsúlyozzuk. Ez néha egy kicsit a ló másik oldala lesz: nem egyszer hallottam olyan vélekedést, hogy a testünk a bűnök melegágya, egy alantas korlátja az Üdvösségünknek, és ezért mint olyan, megvetendő.

Nos, ez sem helyes így. Az Isten saját képére és hasonlatosságára alkotta az Embert, nagy E-vel, mert mint fajt értem most. Úgy sejtem, a "képére" rész elsősorban a testünkre, a "hasonlatosságára" rész pedig a lelkünkre vonatkozik. Szóval, itt egy egyensúlyt kéne megtalálni. Jézus maga ezt mesterien csinálta (nem is meglepő módon). Sokat imádkozott és böjtölt is, de nem egyszer mulatott, bort ivott, stb.

A legtöbben tudják, hogy szenvedélyesen rajongok a testépítésért.
Ma hazafele sétálás közben eszembe jutott, hogy a testépítés és a lelkünk építése ugyanazokból az alkotóelemekből áll.

1. Étkezés/Táplálás - Mert megfelelő táplálék nélkül nem fejlődünk, nem tudunk növekedni.
2. Edzés/Tréning - Ez erősít meg minket, és ez adja a konkrét átalakulást.
3. Pihenés/kikapcsolódás - Ez adja a regenerációt, a pihenéssel épülünk.

Ez kell a testünk és a lelkünk építéséhez. Ha BÁRMELYIK hiányzik, akkor az izmaink éppen úgy nem épülnek, sőt, leépülnek, mint ahogy a lelki életünk is. 

A testépítés során a táplálkozásnál nagyon precízen kell étkezni. Vagy azért, mert könnyen hízunk, és erre vigyázni kell, vagy mert nehezen építünk izmot, és nehéz megtartani az eredményt.
A lélek építésénél sincs ez másképpen, de hogy mi táplálja a lelket, az már nehezebb kérdés. A testnél pl. sok fehérje (protein) kell. A léleknél ez leginkább a szentségeknél nyilvánul meg, a gyónás és az eucharisztia a fő táplálékunk. Az oltáriszentség ráadásul fizikálisan is táplál.
És ott vannak még a lelki olvasmányok, a lelki beszélgetések, a lelkigyakorlatok, a lelki filmek... és még kinek mi. Ez egyénenként eltérhet, hogy kinek mi is az igénye, de valamilyen igénye szerintem mindenkinek van. Ha a testünk igényeire nem figyelünk, akkor éhesek leszünk, ha kritikusan nem figyelünk, éhen halunk. A léleknél ez még drasztikusabban nyilvánul meg. Míg ha a testünkbe szemét kaját viszünk be, nem fejlődik jól, visszafejlődik, stb., addig a lelki szemét, ha felhalmozódik, borzasztó, üdvösségünkre veszélyes következményekkel járhat.

A testépítésnél a táplálkozás a legfontosabb, akár 60-70%-ban múlhat ezen a siker. A lelkünk építésénél is így van. Ha nem tápláljuk megfelelően a lelkünket, annak megisszuk a levét.

Az edzés megint elég egyértelmű a testépítésben. A súlyok mozgatásával erősebbek leszünk, és nő az izom, hogy bírja a fokozott terhelést. (Ennél kicsit összetettebb, de ez nem testépítő blog.)
A lelkünknek a tréninge az ima, és a Szentírás olvasása. Ezek erősítik meg bennünk azt, amit a táplálással felhalmoztunk. Ahogy a testépítő sem lesz kövér, hiába esik sokat, a jó imaélettel bíró ember is csak jobb és jobb lesz.
Erre néha nehéz rávenni magunkat, pedig alapvetően jó dolognak tartjuk. Akár a vasat gyűrjük, akár az Istenhez szólunk, elkezdeni sokszor nehéz. Ha már benne vagyunk, akkor jó érzés, de belevágni... 
Ezért nagyon fontos a motiváció. Ez a rész a fejlődésünk gerince, nagyon könnyen elhagyjuk, pedig nagyon fontos lenne, hogy rendszeresen éljünk vele, akár lelki, akár testi is az adott eset. Tudnunk kell, miért csináljuk, mit akarunk elérni. Az ember önmagába kevés, a világ eltereli a figyelmünket, leköti az energiáinkat. Márpedig akár nagy izmokat, akár lelki fejlődést akarunk elérni, azt bizony AKARNUNK kell. Vágyni rá. Célként kell lebegjen a szemünk előtt. A napi rutin, a megszokás jobb a semminél, de hosszú távon elfogy belőle a lendület, és a végén már nem hoz eredményt.

A pihenés csalóka, mert hajlamosak vagyunk elfecsérelt időnek megélni, pedig nagyon fontos ez is. Ha valaki úgy építi a testét, hogy közben éjszakázik, bulizik, vagy akár tanul késő estig, szóval nem piheni ki magát, ott az izom ahelyett, hogy nőne, akár csökkenhet is. És az egész eddigi erőfeszítés értelmetlenné válik. Ahogy már sejteni lehet, ez pontosan így van a lelkünknél is. Aki nem tud kicsit "lazítani", néha kicsit elengedni a szigorú vallási fegyelmet, az hamar kiéghet. A 7. napon az Úr is megpihent, és tőlünk nagy bátorság (de inkább nagy ostobaság), ha nem követjük a példáját. És mint írtam fentebb: test és lélek egysége az ember. 
A testnek aludni kell, szórakozni, kikapcsolódni. A léleknek könnyedebb programok kellenek. Chevegtone-ban, a keleti katolikus szerzetesség egyik legnagyobb központjában erre jó példát találunk:
Az ott élő, egyébként szent és tiszta életet élő, igazán elkötelezett szerzetesek nem tartják az összes, keleti szerzetesi szertartást. Nem végeznek el minden imaórát, nem végzik el a kisesti és a nagyesti zsolozsmát is, stb. Mert ők is tudták, hogy nem a teljesítmény számít, legalábbis nem a szánszaki teljesítmény. És hogy a pihenéstől megerősödött lélek (ahogy a test is) tud igazán erősödni.

Ahogy a sport fontos része (kéne legyen) a hétköznapoknak, a lelki erősítés is fontossá kéne váljon. Csak rajtunk múlik, mit teszünk magunkkal, de óvakodjunk a túlzott asszimetriától - bármelyik irányba is billenne a mérleg nyelve, jó eséllyel fel fogunk borulni, ha nem javítjuk meg, ami elromlott. 

És ami még fontos: testnél és léleknél is jól jön egy segítő, aki biztat, aki nem engedi, hogy ránk szakadjon a súly. Nem kell mindent egyedül csinálnunk, még ha elsősorban ez a mi harcunk is.
testlelek.JPG

 

Címkék: érdekesség elmélkedés

Szólj hozzá!

Ismét itt!

Tengernyi dolgom volt, sosem volt időm blogolni, de ezen mostantól változtatunk. Úgy vélem, egy bloggal meg kell tudjak birkózni.

Az előző bejegyzésemben elkezdtem a szentségek kivesézését, viszont elmulasztottam általánosságban írni a szentségekről. Ma a liturgián megfogalmazódott bennem pár gondolat a témában.

A szentségek nem mások, mint az Úr legközvetlenebb megnyilvánulásai az ember életében. Még a Mária jelenések, a könnyező ikonok, és hasonló csodák sem érnek fel a szentségekhez. Pont ezért aggasztónak találom, ahogy sok keresztény (és alkalmanként katolikus) testvér a témához áll. Pl. egy ismerősöm mondta, hogy "áldozni szeretek, de gyónni nem". 

Úgy gondolom, a szentségekben való részesülés nem olyan dolog, hogy szeretem - nem szeretem. Nem élvezkedni járunk ugye templomba sem. Én pl. személy szerint mélységesen utálok minden gyógyszert bevenni. A legtöbb keserű, és ha kanalas, az még büdös is. De beveszem, hiszen ettől tudok meggyógyulni. Érdekes lenne, ha csak a finomakat választanám, amikor beteg vagyok.

De talán érdemes abból a szempontból vizsgálni a kérdést, hogy mik NEM a szentségek?

1. Nem mágikus dolgok.
Az oltáriszentség nem üldözi el a rémálmokat, a keresztség nem ad emberfeletti erőt és gyorsaságot, és a gyónástól nem regenerálódunk jobban. A házasságtól nem fogunk jobban szeretni. 

2. Nem tesznek senkit magasabb rendűvé.
A szentségeket Isten adja. Olyannal dicsekedni, amit kaptunk mástól... nem a mi érdemünk, hogy nem az arab világba születtünk arabnak, vagy Izraelbe zsidónak. Akkor nem részesülnénk ilyenekben.

3. Nem az utolsó utáni megoldás.
Nem arra vannak, hogy amikor már nincs más lehetőség, hát na jó, ráveszem magam. Amikor már nagyon gáz a lelki életem, HAJLANDÓ vagyok elmenni gyónni. Amikor már nyüstöl a nőm, HAJLANDÓ vagyok elvenni. Itt nem én teszek szívességet.

De hát akkor mik?

Isten olyan ajándékai, amikre nem vagyunk méltók. A saját személyes megnyilvánulásai a világon. Isten leereszkedése az emberhez. Gyakorlatilag semmit sem tudunk tenni, amivel kiérdemeljük, hogy Isten gyermekei  legyünk, megbocsássa a bűneinket, egyesüljön velünk a legszorosabb testi-lelki szinten, stb.

Amit viszont ki szeretnék emelni, az egy másik pont:

4. Nem automatikus szolgáltatások.
Isten ereje sokszorosa a mienknek, de a jósága olyan nagy, hogy még azt is megengedi nekünk, hogy ne engedjük hatni a szentségeket. Ha meggyónok, de nincs bennem bűnbánat, nem törlődnek a bűneim. Ha megáldozok, de úgy megyek a kehelyhez, mint ha kekszért indulnék, nem Istenülök át. Ha megházasodom, de már a szertartás alatt is egy másik csajon gondolkodom, hogy fektethetném le, az életem nem kötődik össze a menyasszonyoméval, és így tovább.

A szentségek ereje persze nem gyengül, mert mi nem helyesen állunk hozzájuk. Ismét a gyógyszeres példánál maradva: ha kapok egy üvegbe antibiotikumot, de nem szedem be, vagy ha beszedem, de rögvest kihányom, nem fog hatni. És ebben az esetben nem az antibiotikum a hibás.

Szóval, a szentségek "jó működéséért" nekünk is tennünk kell. De ez nem egy szívatás, hanem a legnagyobb kincsünk, a szabad akaratunk következménye. 

vitrin.JPGVitrinben is szép, de nem sok gyakorlati haszna van...

Címkék: szentség

2 komment

Nos, ha van olyan pont, ami minden keresztény egyházban közös, legyen az katolikus, ortodox, protestáns, vagy bármilyen szekta, az a keresztség szentsége.
Persze itt is vannak viták, kinek érvényes a szentsége, kinek nem, de ez most más kérdés. Hogy a keresztség, a megkeresztelés egy alapja a keresztény életnek, ez mindenhol elfogadott.

A keresztséget így definiálja a katekizmus:

A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja (vitae spiritualis ianua) és kapu a többi szentségekhez. A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének: "Így történik, hogy helyesen és találóan határozzuk meg a keresztséget úgy, hogy a víz által és a szóban az újjászületés szentsége."

Nézzük, mit jelent ez magyarul:
Ez az Istenhez tartozás első lépése. Minden ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, de a keresztség még egy fokkal közelebb visz Hozzá. 

Alapvetően nem származik hátránya senkinek, ha nem keresztelik meg, de rengeteg előnyt veszít. Igen, egyszerre. Tudom, ez ellentmondásosnak hangzik, és a világi, földi rendszerben az is. De Isten nincs a mi dimenziónk törvényeinek alávetve.

Ami még nem elhanyagolható, hogy ez a többi szentség kapuja és feltétele. De ez megint csak akkor érdekes, ha valakinek célja más szentségekhez is járulni.
Fontos, hogy a keresztség csak akkor érvényes (egy-két nagyon elenyésző kivétel, mint az unitáriusok), ha a Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében történik, és fontos eleme a szentelt víz! Hogy ezzel leöntik az illetőt, vagy alámerítik, ez változó.

Sajnos itt is van egy téves nézet, miszerint MI teszünk szívességet ISTENNEK, hogy HAJLANDÓAK VAGYUNK megkereszteltetni a gyereket... vagy akár mi hajlandóak vagyunk megkeresztelkedni. Hangsúlyozom:
NEM!
Isten hajlandó minket a testébe, az Egyházba fogadni. Legyünk hálásak. És azért is, ha a gyerekeinket befogadja. Ugyanis ez nem jár alanyi jogon. Nem tettünk érte semmit, és nem is tudunk adni cserébe semmit. Ránk Istennek NINCS SZÜKSÉGE. Nekünk van Rá. 

Sajnos gyakori jelenség, hogy divatból megkereszteltetik a gyereket. Ezt én személy szerint nem támogatom. Régen kicsit másként gondoltam, de ma már egyre inkább egyetértek azzal, hogy aki meg akarja kereszteltetni a gyerekét, az tartozzon maga is az Egyházba. Járuljon RENDSZERESEN szentségekhez, imádkozzon, stb. Különben mi értelme? Egy szép hagyományként felfogni a kereszténységet kb. olyan, mint ha azt mondanánk egy Ming korabeli, értékes vázára, hogy lehet szemetesként is használni, vagy egy eredeti Van Gogh képre, hogy akár használhatjuk tálcának a reggelihez, hogy ne morzsázzuk le az ágyat. Igaz, igaz, de nem arra való, mert több annál.

Legalább ennyire hibás elgondolás a keresztényektől, hogy nem keresztelik meg a gyereket, csak ha már elég érett, hogy ő hozza meg ezt a döntést. Ez egy szép és liberális elv, csak éppen marhaság.
A keresztség csak akkor kötelez akármire is, ha te így akarod. Nem kell tőle egyházadót fizess. Nem kell miatta templomba járj, sőt, még Istenbe se kell hinned. Attól, hogy te nem hiszel Benne, a keresztség pecsétje még élő, és kifejti jótékony hatását.

Néhányan habzó szájjal követelik néha, hogy tegyék érvénytelenné a keresztségüket, sőt, néha azt is, hogy másokét, pl. pedofil papokét. Na, ez sajnos lehetetlen. A keresztség eltörölhetetlen bélyeg. Nem visszavonható. A személyes szabadságunk, hogy mennyire vesszük komolyan, és Isten gyermekeihez méltóan viselkedünk-e. Mindenki előtt nyitva van akár felnőttként is. Sosem késő "elkezdeni". De nagyon fontos, hogy ne engedjünk semmilyen divatnak. Gyerek kereszteléséért, egyházi esküvőért, hasonló érdekbeli dolgokért ne keresztelkedjünk. Az Egyház legnagyobb kincsei a szentségek. Isten közvetlen megnyilvánulásai. Kegyelmek. Ne szórjuk a disznók elé őket. Ha nekünk nem fontosak, tiszteletlenség Isten és az emberek felé is, ha divatból "használjuk" őket, amolyan "ha muszáj" elven...

keresztség.jpg

"Kereszteltetik Istennek szolgája/szolgálója..."

Címkék: szentség

Szólj hozzá!

Általános jelenség, sokszor találkoztam már vele, de most jutottam el addig, hogy írjak is róla. 

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Kedves, katolikus testvérek!
Mi értelme misére/liturgiára menni, ha nem áldoztok?
Mi az egész szertartás lényege? Igen, a szentáldozás. Egészen pontosan, hogy a kenyér és bor (esetleg ostya) színében VALÓSÁGOSAN jelen lévő Krisztussal egyesüljünk, és általa átistenüljünk!

Úgy látom, hogy nagyon sokan nagyon könnyelműen kezelik ezt az áldozás dolgot. Ha olyanom van, nem áldozok. Ha éhes vagyok, inkább nem áldozok, akkor ehetek. Lusta vagyok felkelni, kések sokat, sebaj, max. nem áldozok. Régen gyóntam, nem áldozok. Ugyan, ki nem hallott még ilyet?
Másképpen szólva:

Az Isten, akinek a szavát hallani se vagyunk méltók, testileg lejön közénk. Nem csak lejön, de lehetőséget ad rá, hogy egyesüljünk az Ő tökéletességével, és így mi is hordozzuk az Isteni fényt. Ha csak töredékmásodpercekig (az első bűnig) is, de Istenhordozókká válhatunk. 
De nekünk ez nem kell, bocsi, nem vagyok lelkileg ráhangolva, meg amúgy is, nehogy már előbb keljek, inkább eszem egy szendót... tényleg megérte az Istennel való teljes egyesülést lecserélni még 20 perc alvásra?

Félre ne értse senki, nem a könnyelmű, bűnnel terhelt, méltatlanul történő áldozást támogatom. Az ellen szólalok fel, amit sajnos ismerőseim tömege csinál: hogy pillanatnyi lelkiállapotunktól függően járjunk áldozni.

Úgy látom, a szentségek terén van némi félreértés. Ez főleg a gyónásnál jelenik meg, de az Oltáriszentségnél is látom: úgy kezeljük az egészet, mint ha MI tennénk szívességet Istennek, hogy méltóztatunk részesülni a szentségében, amit nekünk ajándékba ad... már ha nem esik az eső, nem kell tanulni a vizsgákra, vagy nem vagyok álmoska, vagy éheske...

NEM!

Emberek, Isten végtelenül szeret, és ezért végtelen irgalmas, de itt nagy félreértés van. Nekünk NINCSENEK előjogaink Istennel szemben. Olyan ez, sőt, durvább, mint ha egy hangya előjogokat követelne tőlünk, vagy úgy tenne, mint ha ő tenne nekünk szívességet, amiért elviszi az általunk lehullajtott morzsát. Mint ha egy porszem kegyesen hozzájárulna, hogy otthagyhatjuk őt a kárpiton...
És ezeket még csak nem is mi teremtettük.

Nekünk nem lehetnek Isten felé igényeink, sőt, hálát kell adnunk Neki mindenért, amink van! Az, hogy kérhetünk, "és megadatik", az már Isten emberen bőven túlmutató jósága. Ő minket partnernek kezel, de ettől még bőven nem vagyunk azok. Semmik vagyunk az Ő nagyságához képest. Hogy ez durva?

Mi még a Tízparancsolatot sem tudjuk normálisan betartani, ami szinte már-már minimalisztikus igény. És ezek után játsszuk a királylányt/királyfit, és nem áldozunk?

Szóval, hosszú inaktivitás után úgy döntöttem, írok pár gondolatot mind a hét szentségünkről. Egy laikus görögkatolikus gondolatai, de az Egyház tanítását szigorúan megtartva benne. Ideje helyretenni pár dolgot.

Címkék: elmélkedés szentség

1 komment

07.
szeptember

És újra...

Xinaf  |  Szólj hozzá!

Isten nélkül nem terem valódi gyümölcs.

Ha kitiltjuk az iskolából, a közéletből, de még Európából is, ne csodálkozzunk, hogy egy napról-napra erkölcstelenebb világban élünk.

A vallásban a liberális értékrend nem vezetett eredményre.Amikor már nem "kötelező" templomba járni, az emberek nem járnak. Amikor már nem "kötelező" böjtölni, az emberek nem böjtölnek. És amikor nem "kötelező" teljesen betartani a szabályokat, csak úgy a saját kényelmünk szerint, akkor a házasság előtti szex természetessé válik, és kifejezetten ostobasággá, ha két ember várni akar a házasságig. Igen, ez ma már katolikus körökben sem ritka.

Úgy gondolom, ha valaki egy hitet követ, egészen pontosan Istennek rendeli alá az életét, az egyúttal lemond a saját kényelme egy részéről. Én pl. utálok nem enni húst egész nap. 

Ha ez nem így van, ha addig terjed a vallásosságunk, ameddig nem túl kényelmetlen... akkor inkább hagyjuk. Valamit csináljunk, vagy ne. De langyosak ne legyünk.

Majd írok még hosszabban is. De ma voltam Pócson, és pár dolgot egyszerűen le akartam írni... de többre nincs erőm. 

Marana Tha!

Címkék: elmélkedés

Szólj hozzá!

10.
július

Irgalom

Xinaf  |  Szólj hozzá!

Amikor elkezdtem komolyan foglalkozni a hit kérdésével, és a keleti lelkiséggel, azt a mondatot választottam saját erkölcsi iránytűmnek, hogy "mindnyájan, kik szomjúhoztok, gyertek hozzám, és igyatok". És ezt komolyan is gondoltam. Erről anno EZT írtam. Képes voltam hatalmas áldozatokat hozni másokért, lelki fejlődésükért, liturgikus életükért. Naponta 30-45 perceket is szigorúan az imának szenteltem, folyamatosan metániákat végeztem közbe, akkor is, ha 38 fokos lázam volt.
Ami miatt visszavettem a kezdeti lángoló lelkesedésemből, az egy evangéliumi idézet volt. Mostanság inkább ezt próbálom zászlómra tűzni:

"Irgalmasságot akarok, nem áldozatot!"
(Mt9,9)

Mi az irgalmasság? Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy "nem élni a lehetőséggel a másik kárára". Gyakorlatilag lemondani a jogos ítélet meghozatalától vagy végrehajtásától. Olyan, mint az alázat? Igen, és nem. Az alázatos is háttérbe helyezi a saját érdekeit, viszont az irgalmas ember mindig fölényben van, míg alázat egyenlő felek között is létrejöhet.

Úgy hiszem, ebben az irgalom kérdésben mi keresztények talán még a nem hívőknél is rosszabbul állunk. Oké, nem mindenki, de sokan.

Az irgalmasság ott kezdődik, hogy nem képzelem magam Isten Dörgedelmeket Kiáltó Hangjának, amikor más bűnével találkozom. Ha tudom, hogy szexuális életet él házasság előtt, ebben nem támogatom, ha szóba kerül, és érdekli, elmondom a véleményem, vagy akár szóba is hozom, és megkérdem elmondhatom-e. De nem ébresztek benne lelki önmarcangolást. A bűnbánat amúgy sem egyenlő a lelki szorongással. Nem, nem értek egyet ezzel. Ha lehetőségem van rá, elmondom, miért. De nem mondom azt, hogy őrá innentől a pokol vár, és hogy valójában nem is szeretik egymást, ha nem tudnak várni az esküvőig. 
Ha valaki abortuszra készül, azt kötelességem megpróbálni lebeszélni. Megakadályozni, amíg lehet. De ha már megtette, majd megbánta, őszinte, igaz, Istenhez kiáltó bűnbánattal, akkor utána nem mondom azt neki, hogy "én figyelmeztettelek. Most ez a gyerek már talán járna, de te megölted." 
Nem tudom, érthető-e ez a két példa. Nagyon vékony a határ, hogy kit mikor és mennyire figyelmeztethetek, ha rossz úton jár. Mert a bűnt pártolni nem szabad. A bűnre felbuzdítani valakit nagy bűn. 

Az Ego nagy veszély ilyen téren. Mert nagyon vékony a fal aközött, amikor valakinek tényleg a lelki üdvét féltjük, és aközött, amikor Isten Dörgedelmeket Kiáltó Hangja akarunk lenni. Embertársainkért, főleg a ránkbízottakért (na igen, végül is cserkészvezető vagyok, és majd egyszer férj és apa leszek) felelősek vagyunk. Amikor majd ott állunk "Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt", nehéz lesz ez a "jó felelet adás". Mert jöhet az a kérdés is, hogy "amikor XY ezt és ezt csinálta, miért engedted? Miért nem figyelmeztetted?", akkor bizony gondban lehetünk. Nem kevésbé viszont akkor sem, ha ez a kérdés jön: "amikor XY ezt és ezt csinálta, miért keserítetted meg az életét azzal is, hogy gyötörted? Miért nem tudtál legalább kicsit megértőbb lenni?"

A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen veszélyes, amikor nem vagyunk irgalmasak, és puszta jószándékból (hogy a helyes útra tereljem) vérig sértek másokat. A szándék nemes volt, és áldozatot. Nagy pofonja volt Istennek, amikor hallottam egyik vasárnap ezt a bizonyos szakaszt: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot!"

Nehéz irgalmasnak lenni, mert pont akkor nem mondhatjuk el a véleményünket, amikor igazunk van. Nehéz irgalmat gyakorolni, mert azt mindig akkor kell, amikor előny helyzetben vagyunk, és egy csapással végezhetnénk mindennel. És ezt a végső csapást nem bevinni... talán ez az irgalom.

A keleti liturgiában rendszeresen felhangzik ez az ima: "Uram, irgalmazz!" Ez a blog címe is. Kyrie Eleison! Az Eleison (irgalmazni) szó alapja a görög Eleusza (irgalom). Ez az anyaméhet is jelenti, ha jól tudom. Isten irgalma befed minket. Újra és újra kérjük, de nem azért, hogy végre meghallja, hiszen a szerelmes sem azért mondja a párjának: szertelek, mert új információt akar mondani. Azért kérjük, mert sosem lehet eleget kérni az Isten irgalmát. 
Nos, az irgalmat adni sem lehet túl sokszor, de még elégszer nem. Adjunk hát mi is. A szeretet, az alázatosság, az okosság, a mérsékletesség, és az erények mind, egyaránt fontosak (a legnagyobb pedig köztük a szeretet). Az irgalom a szeretetből fakad, és hasonló is hozzá. Sosem fogy ki, hanem minél többet adunk, annál több marad, amit adhatunk.

Címkék: idézet elmélkedés

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása