Uram irgalmazz!

Próbáltatok már szentről írni? 
Én már többször is, és borzasztóan nehéz feladat. Az ember azt hinné, mi sem könnyebb, hiszen a szentek példamutató életet élnek, szinte adja magát a téma! 

Ha ez ilyen egyszerű lenne.

Vegyünk egy szentet, mondjuk Boldog Teréz anyát. Ő:

- ápolta a szegényeket Kalkutta nyomornegyedeiben
- jóságos és türelmes volt
- alázatos volt
- egész életét a szenvedők szolgálatára áldozta
- vallástól függetlenül mindenkinek segített

És most nézzünk egy másik példát, mondjuk Optyinai Vaszilij atyát. Ő:

- lemondott az élsportolói karrierjéről, hogy szerzetes legyen
- mélységesen alázatos volt
- bárkit meghallgatott, és bárki mehetett hozzá tanácsért
- elhivatott böjtölő volt
- a lehető legpuritánabb módon élt

Egy katolikus és egy ortodox szerzetes, egy nő és egy férfi. Felsoroltam róluk 5-5 dolgot. És leírtam két jó ember tulajdonságait. Azt is csak felületesen. De igazán egyikük lényege sem jött át. A jóságuk, a nagyságuk, az Isten iránti hatalmas szeretetük... és ahogy most ezt fokozom, ismét nem jön le róluk a lényeg.

A mai napig nem tudom, hogyan lehetne jól leírni egy szentet. De törekedni fogok rá, hogy egyszer sikerüljön "papírra" vetnem azokat a szavakat, amik többek lesznek, mint valami csonka váz. 

A minap, lelkes imádkozásaim közepette, valahogy mélyebben is belegondoltam az egyik ismert katolikus imádság, a Mennyei Király szövegébe.
Testvérek, én nem vagyok teológus, nem is végeztem ilyesmi iskolát, de ez az ima szöveg valami zseniális! Nézzük csak!

Mennyei Király, vigasztaló, igazságnak lelke
Ebben a mondatban gyönyörűen benne van a Szentháromság nagy misztikuma. "Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, Ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok." Hiszen Jézus és az Atya is egy. A Vigasztaló az Atyától származik. Jézusból származik! Egy Isten, három személy. Őt szólítjuk meg.

ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz
Mivel Isten. Ez egyben egy hitvallás is kicsit. Elismerem, hogy mindenütt jelen van, és mindeneket betölt, tehát az egész világ, és minden élet elválaszthatatlan része. Elismerem, hogy hiszem, hogy tevékenyen jelen van az életemben!

minden jónak kútfeje, és az életnek megadója
Mert belőle származik minden, ami csak jó lehet. A szeretet, a szerelem, az öröm, a boldogság, a pillanatnyi jó érzéseink, a finom ételek, a nagy lemondásból származó logikátlan öröm... és Ő adja az életet is. Ezért sem támogatom az abortuszt, ahogy semmilyen emberölést. Ő adja az életünket, és a valódi, örök életünket is. A testünk és lelkünk életének megadója.

jöjj el és lakozzál mibennünk
Milyen nagyon merész kérés ez, nem? Lakozzál mibennünk, élj bennünk, egyesülj velünk! Te, a mérhetetlenül hatalmas, te, a mindenható, lakjál bennem, az életemben és testemben. Egyesüljön az én bűnös és hibás testem és lelkem, a te bűntelenségeddel és hibátlanságoddal. 

és tisztíts meg minket minden szennytől
Ahogy bennünk lakozol, tisztítsd meg a lakhelyed, azaz minket a szennytől. A szennytől, azaz a bűntől. Hiszen ez a mód rá, hogy megmeneküljünk a borzasztó kárhozattól. 
Mi, emberek, nagyon kreatívan tudunk bűnt elkövetni. Testünkkel, lelkünkkel, gondolatainkkal... és egyedül nem tudunk mit tenni ellene. A sátán hatalmasabb, mint én, por-ember. De ha te bennem lakozol, akkor megtisztíthatsz engem, mert az ördög hatalmas szánalmas paródiája csupán a Te Isteni erődnek, ami rám is kiterjed általad.

és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkeinket!
Ezért vállaltad a borzalmas kínokat, és mi is kérünk, hogy üdvözítsd a lelkünket! Jóságos a megnevezés, mert az emberi jóság már kevés lenne hozzá, hogy a rengeteg rosszat és kárt még mindig csak szeretettel fogadd.

Micsoda zseniális ima! Milyen mély gondolatok... és ezek csak az én képzetlen elmélkedéseim! 
Van abban valami, hogy ezekben az imádságokban több van, mint egyszerű, egymás után ismételt szavakban lenni szokott. 

Számomra ez nagyon felemelő volt!

"Ám ekkor valami ketté szakadt bennem,
Fölszállott a testem odahagyván engem 
Lelkem szeme látott, szakítva a testtel...
S egyszer csak ott állott előttem a Mester!"

Az idézet (picit változtatva, mert az eredeti "szemem lelke látott" szöveggel nem tudok mit kezdeni...) eredetileg a Mária Evangéliuma című zseniális rock operából származik (Tolcsvay-Müller). De miért is írom én ezt ki?

Nem most, még régebben történt velem (eddig kétszer életemben) egy olyan dolog, ami méltó rá, hogy emléket állítsak neki. 

Ministráltam a liturgián. 
Mindig is szerettem ministrálni, legalábbis amióta aktívan és önként járok templomba. Jó dolog az oltárnál állni. Jó érzés együtt metániázni (meghajolva keresztet vetni) a pappal, jó érzés a szentélyen belül lenni, jó érzés ott lenni...
Közeledik a liturgia legfontosabb része... vagyis, az ahhoz vezető út. 
"Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik a bűnök bocsánatára."
Az átlényegítés... ez mindig egy magasztos, misztikus rész. És mindig meghajtom a fejem.
"Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az új szövetségé, mely érettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára."
És hitünk szerint ekkor lesz a kenyér és a bor a mi Urunk teste és vére. 
Ezután szoktam felemelni a fejem, ha ministrálok, mert ekkor lassan indulni kell a tömjénezőért. Ezen a liturgián azonban valami más volt, mint eddig.

Régi történet, hogy az Egyesült Államokban sátánisták pénzt fizettek (több száz dollárt) átlényegített ostyáért, hogy meggyalázhassák. Ők kétségtelen, elhitték, hogy ez VALÓBAN az Ő teste, és nem csak jelképezi azt.

"Ám ekkor valami ketté szakadt bennem..."
Ahol a diszkosz és a kehely van az oltáron (rajta az átlényegített szentség) most hófehér, vakító fényár volt...

"Fölszállott a testem, odahagyván engem..."
A szemem nem is bírtam sokáig rajta tartani, de közben nem tudtam nem rá nézni... a lesütött tekintetem újra és újra rá vetült...

"Lelkem szeme látott, szakítva a testtel..."
Fizikálisan persze ugyanaz a kehely volt, mint eddig, és ugyanaz a kenyér és bor, de én megláthattam, ha csak egy pillanatra is azt, ami valójában ott van.

"És egyszer csak ott állott előttem a Mester!"
És azóta nem csak azért hiszem, mert ezt tanítja az egyházunk, hanem azért is, mert megadta nekem az Úr azt a hatalmas kegyelmet, hogy lássam az Ő fényét.

Az egész meddig tarthatott? Pár másodpercig. Egy percig biztosan nem. Félig... talán. A tömjénezőért még sikerült kimennem, és el sem késtem.

Persze, most ezt így elolvasva bárki gondolhatja, hogy megőrültem (hiszen fura fényjelenségeket nem szoktunk látni, főleg ha más nem látja), hallucináltam (lásd előző zárójeles megjegyzésemet), képzelődtem (liturgia előtt nem eszem, ha tehetem, hogy az első szilárd táplálékom a szentség legyen), stb. 
Nem is meggyőzni szeretnék senkit. Mostanában a hitéletem amúgy sem az a lángoló valami, hanem inkább nyugodt, boldog, stabil. Nem is mostanság történt ez. Vagyis, ezek, mert eddig kétszer éltem meg ezt, az első Isten élményem után. 
Amennyire nem akarok bolondnak tűnni, annyira nem akarok dicsekedni sem. Hiszen (feltételezve, hogy igazam van), ezért én semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna.
Csak érdekességnek, vagy ha úgy tetszik, tanúság gyanánt írtam le. Egyike azon emlékeimnek, amibe belekapaszkodhatok, amikor elcsüggedek, vagy amikor megrendül a hitem.

Kedves testvérek!
Nemrég ünnepeltük Krisztus Urunk feltámadását. Milyen gyönyörű volt! 
Emlékszem, hogy nem is aludtam, virrasztottam. Pont húsvét vasárnapra esett az óra átállítás, a hajnali Istentisztelet valóban hajnalban volt!
Emlékszem, hogy magával ragadott a szertartás. Hogy elragadott magával az öröm, még a könnyeim is kicsordultak. Szerintem ezt az örömöt csak olyan keresztény érezheti, aki végigböjtölte tisztességesen a nagyböjtöt és a nagyhetet. 
Aztán nagy élmény volt az ünnepi pászka elfogyasztása, a rengeteg nevetés, az általános jókedv. Krisztus föltámadt! Mégis, ki képes ilyenkor a gondokon rágódni? Az öröm végigsöpör tagjainkon. 
Bármerre néztem, vidáman beszélgető emberek, nevetés, boldogság.

Vajon mit éreztem volna, ha pár órával később jön a hír, hogy valakik meghaltak azok közül, akik ott voltak? Fel tudnám fogni, hogy akinek nemrég a nyakába borultam, átszúrt szívvel hever a földön, és nem kell fel többé? Mikor lennék képes vajon feldolgozni, hogy akit ezelőtt nap mint nap láttam, kifejezetten fiatal és életerős ember nincs többé? Hogy áldozatul esett egy sátánista pengéjének, csak mert keresztény volt? Hogy nem tett semmi rosszat, de meg kellett halnia, mert szerette Krisztust? Hogy emberek tömege gondol hálásan rá, mert a legnagyobb bajban állt mellette, mert talán megmentette az életét, a lelkét... és most halott, mert a kegyetlen, tomboló gonoszság lecsapott rá. 

Pontosan ez történt 20 éve. Illetve, már több, mint húsz éve, 1993 április 18.-án. Ez volt a hírhedt "Vérvörös Húsvét".

Nem tudok valódi képet adni ennek a három ortodox szerzetesnek a jóságáról, és arról, mennyire szerették az embereket. Nina Pavlova: "Vérvörös Húsvét" című könyve remekül leírja a történetüket, én nem próbálom meg újra.
Vaszilij, Ferapont és Trofim atya meghalt 20 éve, és úgy tűnt, maga a húsvét is velük halt meg. Hiszen a feltámadás, bár egy keresztény embernek nagyon is érzékelhető dolog, mégis csak lelkileg látható. Szemben azzal a fizikálisan is látható 3 holttesttel, ami ott hevert a kolostor földjén, vértócsába dermedve.

Ilyen a világ is. Bár úgy tűnik, Krisztus meghalt, tehát győzött a sátán, valójában akkor és ott vesztett. Optyinában, a kis orosz városkában, gyászba borult a húsvét ünnepe. Viszont utána fényesen ragyogott fel Jézus Krisztus hatalma, amikor a szerzetesek száma megsokszorozódott. 
Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem "a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés". És ahogy az Úr szenvedése és halála megtörte a poklot, úgy az érte vértanúságot szenvedők vére mos meg minket is.

20 éve történt ez. Nem 100, nem 500, nem 1000 éve. Mert aki keresztényként, Krisztus igaz követőjeként él, az szálka lesz a sátán szemében, és ellene tőr, még ha ezzel utólag árt is magának. 
A vértanúk példát mutatnak, és visszaadnak valamit Jézusnak, a sok jóért. Meghalnak azért, aki meghalt értük, és ezáltal együtt élnek már örökké.

Emlékezzünk hát az új kor három vértanújára.
Emlékezzünk Vaszilij atyára, aki a szovjet vízilabda válogatott kapitányaként élhetett volna gazdagon, fényben és csillogásban, az egész világon ismert "ikonként", de ehelyett az angyali öltözetet, a reverendát, és az örök lemondást, böjtöt választotta, hogy Krisztus ikonja lehessen.
Emlékezzünk Ferapont atyára, aki katonaként talán szörnyű bűnöket követett el, de mikor ráébredt mit tesz, emberfeletti bűnbánatba élte élete hátralévő részét. 
Emlékezzünk Trofim atyára, aki több, mint 30 évig kereste az élet értelmét, mire rátalált Krisztusra. Aki olyan ügyességgel és munkabírással rendelkezett, hogy könnyedén meggazdagodhatott volna, de inkább a teljes szegénységet választotta.

Ezek csak szavak. Nem adják vissza ennek a három férfinak a valódi lényegét. Olvassátok el a róluk szóló könyvet, testvérek! Minden keresztény csak tanulhat belőle! 

(Vaszilij, Ferapont és Trofim atya temetése, 1993, Optyina)

Amit most írok, hülyén fog elsőre hangzani, de sajnos nagyon is élő, létező probléma. Van olyan, akinek Jézus Krisztus nem elég jó önmagában. Felruházza általa nagyra tartott tulajdonságokkal, mert neki a puszta tény, hogy Ő az Isten fia, a Szentháromságban Istennel egylényegű ember, hogy megváltotta a világot, ez egyszerűen nem elég!

Mire gondolok ez alatt?

Több elméletet is hallottam már, ami Jézust akarta "még tökéletesebbé" tenni, ami ugye egy tökéletes lény esetében elég kemény dió. Felsorolok most néhányat, amik valahol nagyon szórakoztatóak, valahol elszomorítóak, valahol dühítőek. 
Leszögezném, mindegyik elméletnek ugyanaz az alapja: Istent (Jézust) emberi, emberileg felfogható, megfogható, érzékelhető tulajdonságokkal felruházva, gyakorlatilag lerángatják az Istent az emberek közé... és bár így akarják elvileg "még tökéletesebbé" tenni, de gyakorlatilag tökéletlenebbé, emberibbé tétele a valódi, tudatalatti motiváció, ugyanis ami emberileg kiváló, azt könnyebb felfogni, könnyebb megérteni, és arra is fel lehet nézni. Az Isten tökéletessége sokkal nagyobb, mint amivel mi felruházni képesek vagyunk bárkit is...

De nézzük a példákat:

"Jézus magyar/szittya/szkíta/pártus/stb. volt."
Ismerjük, nem mennék bele a részletekbe. Az alapja antiszemitizmus, de nem az intellektuális, hanem a nagyon primitív, de áltudományos köntösbe bujtatott fajtája. Egyrészt ugye így megnyugodhatunk, mert nem zsidó, másrészt ugye verhetjük a mellünket, mert voltaképpen magyar, tehát mi Jézus népe vagyunk, tehát a legjobbak.
Senkit sem akarok megbántani, de a származásunk nem érdem, hanem állapot. Ezért mi végkép semmit, de semmit sem tettünk. Jézus zsidó származásúként is tökéletes, nem kell "felmenteni" a zsidósága alól.

"Jézus 12 és 30 éves kora között eltelt időről sehol nem ír semmit a Biblia. Ez alatt az idő alatt eljutott Indiába, és nagy tanító volt ott."
Hol is kezdjem... 
Ma van egy divatja annak, hogy ami hindu, vagy buddhista, az jó, az misztikus. A szándék nemes, hogy Jézus bölcsességét azzal hangsúlyozza ki, hogy még Indiában is tanító volt... csak Jézus ennél sokkal több. Ő Isten is, nem csak ember, tehát tökéletes, tehát teljesen felesleges "igazolást" találni, hogy Ő bölcs.
Nem érzem szükségét, hogy ellenérveket gyűjtsek, elég egy gondolat: ha ez igaz lenne, vagy a Szentírásban, vagy a Szent hagyományban megjelenne.

"A kánai menyegző valójában Jézus menyegzője volt./Jézus felesége Mária Magdolna./Jézusnak volt felesége, különben nem vették volna komolyan, mint férfit."
Ez megint az emberi gondolkodás csapdája. Emberivé, felfoghatóvá, érthetővé teszi Jézus karakterét, hiszen megházasodni normális, szüzességben, nőtlenségben élni pedig nem természetes, idegen, stb. 
Az megint ki van hagyva a pakliból, hogy Jézus NEM CSAK ember. Hanem Isten is, tökéletes, önmagában teljes és egész. Emberként persze biztosan voltak testi igényei, de nem volt semmilyen szinten rabja az ösztöneinek. 

Igazából nem az a cél, hogy én ezeket az elméleteket megcáfoljam. Nem akarok senkit megbántani, de ezek az elméletek nem elég súlyosak ahhoz, hogy cáfolatra szoruljanak. Ha valaki habzó szájjal azt kiabálja, hogy 2*2 az 5, az ember egyrészt nem hiszi el neki, másrészt nem tekinti valódi vitapartnernek az elméletet állító személyt.
Inkább érdekesnek találom, hogy milyen kétségbeesetten próbáljuk emberibbé gyúrni az embernél Jézust, a valódi tökéletesség helyet felruházni valami bóvlival, ahelyett, hogy szimplán a szó egyszerűségében elfogadnánk: Ő tökéletes. 

Mindenki kedvenc gyakorikerdesek.hu oldalán jelent meg a következő kérdés: "Hogy legyek Buddhista? Mi az a Budhdizmus?"

Már a kérdés is elég érdekes amúgy. Mármint, ha már az is kérdés, mi az egyáltalán, hogy akarok a követője lenni? Képzeljük el ugyanezt keresztényben!
"Hogy legyek keresztény? Mi az a kereszténység?"
Hát nem hangzik különösen? Ráadásul, ahogy a kereszténységnek is sok-sok irányzata van, úgy a Buddhizmus sem teljesen egységes... de ilyen mélységekbe már nem mennék bele, hiszen már az is kérdés volt, mi is ez egyáltalán.

Azonban nem a kérdés miatt kezdtem írni, hanem a válaszokat olvasva tudtam, hogy ebből a gondolatmenetből bizony bejegyzés lesz:
"Nekem ez a vallás nagy erőt adott s még most is ad... :D Bár én inkább életfilozófiának tartom, nem vallásnak."
"A budhizmus nem vallás,életforma Budha tanításainak szellemében."

Na, ez a két gondolat volt az, ami miatt most gépelek.
Ahogy a buddhisták élnek, az itt Európában valóban különleges lehet, és valóban megkívánja, hogy életfilozófiát, életformát váltsanak a követői... csak éppen ez igaz MINDEN vallásra! Ha nekem nem életfilozófiám és életformám a kereszténységem, nem vagyok igazán keresztény. És ez így van az iszlámmal, a zsidókkal, a hindu vallással, és minden hittel!

Európa keresztény kontinens, és Magyarország keresztény állam, ezért a kereszténység mindennapos velejáróinak egy részét az is ismeri, aki templomot még csak kívülről látott. Mert kívülről Magyarországon mindenki látott. A kultúránk része. 
Tehát aki nem böjtöl, általában az is tud annyit a dologról, hogy "nem esznek húst", Aki nem hívő, az is tudja, hogy a karácsony Jézus születése. Sok családban divat húsvétkor és/vagy karácsonykor templomba menni, és végigunatkozni a szertartást. 
Még többen mondják magukat kereszténynek, néha még konkrét egyházat is megneveznek hozzá. Van réteg, aki rendszeresen jár templomba is. Páran még böjtölnek is.

Ha azonban Krisztus tanítása nem életfilozófiánk, és a kereszténység vasárnapi, esetleg húsvéti program, akkor ez nem más, mint egy nagy adag giccsparádé. 

Viszont aki azt írta fentebb, hogy "nem vallás, hanem életfilozófia", "nem vallás, hanem életforma", az legalább annyira tévúton jár. Ha nem vallás, akkor ez megint csak tornagyakorlat, külsőség, giccsparádé. Mint amikor valaki vegetáriánus lesz, vagy elkötelezett pártember. 

A vallás, minden vallás része, hogy ez egész életünkre kihasson, életmódunkra és gondolkodásunkra egyaránt. A kereszténység sem értékes, ha nincs benne szeretet, ha nem azon munkálkodik a keresztény, hogy minél többen üdvözüljenek, ha nem keresi Krisztust minden emberben (igen, még az általa akár joggal utált emberekben is), a kereszténysége nem sokkal értékesebb, mint ha vegetáriánus lenne. Éppen úgy, mint aki jár templomba (néha), hisz Istenben (valamennyire), de kb. itt véget is ért a kereszténysége.

Szent Pál a szeretethimnuszban Íme egy részlet belőle, ami pár sorban összefoglalja a bejegyzésem lényegét:

"Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok.
Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet hogy dicsekedjek, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem."

"Hogyan lehet hinni valamiben, ami nem látható, nem megfogható, nem érezhető?"

Minden bizonnyal sok kereszténynek feltettek már ilyen, vagy ehhez hasonló kérdéseket. És tényleg, hogyan? Van ennek értelme?

Azt szoktam erre felelni: Isten kicsit az oxigénre hasonlít. Nem látjuk, nem érezzük, de ha eltűnne hirtelen, a HIÁNYÁT azt rögtön megéreznénk...
Erre jön a reakció: "De hát az oxigén létét lehet tudományosan bizonyítani!"
Xinaf válasza: "Isten létét viszont tudományosan nem lehet megcáfolni!"

Mi emberek, hála megváltásunknak, beleszoktunk a jóba. Gyakorlatilag az Isten még az oxigénnél is teljesebben körülvesz minket, és éltet bennünket, akár hiszünk benne, akár nem. Ahogy az oxigént sem érdekli, hiszel-e benne. Isten hiánya azonban halálosabb, mint az oxigéné, hiszen a lelket fojtaná meg.

Mindig is furcsálltam a pusztában 40 évig vándorló zsidókat, amikor elmennek bálványt imádni. Talán nem tűnt fel nekik, hogy tűzoszlop vezeti őket éjszaka? Nem gondolták, hogy a manna és a megsütésre váró fürjek ritkán jelennek meg maguktól a sivatag közepén? Nem gondolták, hogy ez Isten elég közvetlen megnyilvánulása? Akkor miért távolodtak el?
Aztán rájövök, hogy már a gondolat is képmutató. Mint ha én jobb lennék... 

Hányszor keseredem el, hányszor vádolom akár csak magamban az Istent, mert valamit nem értek? Én, aki csodák tucatjait láttam, és egynek-kettőnek részese is voltam, közvetve. Én, aki megtapasztaltam az Isten mérhetetlen szeretetét, hogy hihetem, hogy egy percig is elhagyott? Miért nem látom a tűzoszlopot, amikor a munkahelyen cseszegetnek? Miért nem veszem észre a mannát, amikor baj van itthon? Miért nem vagyok hálás a fürjekért, amikor szerelmi csalódás ér? 

Egyszerű: mert a tűzoszlop, a manna és a fürjek, bár egyértelműen érezhetőek, de amolyan mindennaposak. Ma inkább lelki dolgokban jelennek meg. De ugye a jót megszoktuk, megszerettük, és természetes nekünk. A rosszért pedig fel vagyunk háborodva. 
És bármit teszünk, még ha végkép nem érdemeljük meg, az oxigén, az Úr ott marad velünk, és táplálja a testünket, lelkünket. 

Érnek minket rossz dolgok. Engem is. Ezért fontos, hogy ha tudat alatt, ösztöneink szintjén képtelenek is vagyunk szívünkkel szeretni az Urat, mert haragszunk rá a munkánk elvesztése, a szerelmi csalódás, a szerettünk balesete, stb. miatt, tudatosan azért törekedjünk felfogni, hogy ez egyrészt nem Isten büntetése, másrészt Isten nem lett más. Aki csodás dolgokat tett velünk, akinek örömünkben hálát adtunk, akinek megköszöntük a sok jót, az nem lett egyszercsak gonosz. Aki előtt nemrég még pálmalevelet lengettünk, arra ne kiáltsuk ma: "Feszítsd meg!"

Nos, valahogy így gondolom én az Isten nem látható, nem megfogható, de szerintem sokszor nagyon is érezhető természetét, és a benne való hitet. Áldott vagy te Urunk!

Micsoda húsvét volt!

A nagyhetem úgy nagycsütörtöktől kezdve elég kemény volt, ennek talán az volt az oka, hogy a környezetemben lévő keresztények és az én idegeimet is megpróbálta a kemény böjt. Tehát sokan viselkedtek hülyén, vagy pedig én voltam túl érzékeny. Aminek mindenesetre örülök, hogy úgy hiszem, minden indulatomat magamba nyeltem, és ha panaszkodtam is, akkor is sikerült addig tompítanom a dolgok élét, amíg végül már senkit sem bántottam meg.
Persze jobban hangzana, ha azt írhatnám: az Úr megpróbálta az alázatosságomat, és egész jól sikerült. Hát, nem hiszem, hogy erről lenne szó, de azért szép lenne...

Aztán nagyszombaton szépen kezdtem rendbe jönni, a napok óta kínzó fejfájás elmúlt, sikerült egész sokat imádkoznom anélkül, hogy különösebb hangoskodás lett volna körülöttem, és egyre közeledett a feltámadás napja.

Az óra átállítás sem vette kedvem, hogy kimenjek hajnalok hajnalán a Kassai térhez tartozó római katolikus testvérek elé (egyikül a lelki húgom. Egyébként nagy, nagyon nagy öröm nekem, hogy ennyire megszerették a mi keleti, az övékétől merőben különböző szertartásunkat!), és együtt menjünk el a kápolnánkba.
Az eső esett, a részeg fiatalokat kerülgettük, az atya és a kántoraink késtek, de a húsvét, a feltámadás, a legszentebb pászka már szinte itt volt... feszültség semmi.

Elkezdődött a szertartás... előtti káosz. Hova lehet tenni a a szentelendő kaját és bort? Hova lehet ülni, ki hova álljon, mikor mit énekeljünk, stb. Nem is volt ez káosz valójában, csak felbuzdult hangyabolyra emlékeztettünk :D 

Elkezdődött végül az Istentisztelet. A hosszú kihagyás meglátszik, nem igen akart menni a szolgálat, bár nem könnyítette meg az sem, hogy ez a szertartás (feltámadási) csak évente egyszer van, és hogy a szentély maga elég szűk, nem fértünk be normálisan (nem is ministráltam az Isteni Szentliturgián, csak a feltámadási szertartáson), ráadásul nem is igen sikerült aludnom. (Átkozott óra-átállítás!:D)

Szóval, kevéssé kerültem húsvéti hangulatba, egészen addig a pontig, amikor fel nem harsant kedvenc feltámadási énekem: 

"Kelljen fel az Isten, és széledjenek el az Ő ellenségei, és fussanak orcája elől kik Őt gyűlölik!"

Na, itt (nem tudok jobb szót) rám szakadt a feltámadás öröme! Bár nem vagyok az a pityergős, de életemben először átéltem, hogy a boldogságtól és az örömtől megállíthatatlanul ömlik a szemeimből a könny! Komolyan, olvastam már erről, sírtam már meghatódottságtól, de boldogság miatt ezelőtt én még soha!
Nos, ezen a szent húsvéton igen, és a feltámadási szertartást követő Aranyszájú Szent János liturgiáján ez megismétlődött. Milyen gyönyörű volt a tudat, vagyis, nem is tudat... az érzés, ami ellenállhatatlanul áradt a szélből, a levegőből, a tömjénből, a gyertyák lángjából, a többi emberből, a papból... hogy FÖLTÁMADT KRISZTUS!

Mindig akkor, amikor ezek a csodálatos, gyönyörű énekek, ezek a csodálatos sztihirák felharsantak...
Nem bírom megállni, hogy ne közöljem, és nem is hosszúak! Az Isten hatalmas dicsősége, a felemelő szeretet amivel megírták ezeket, a feltámadás és a megváltásunk felett érzett öröm, szinte süt belőle, már-már megégeti a lelkemet! (Jó értelemben!)

Elővers: Keljen fel az Isten, * és széledjenek el az ő ellenségei, * és fussanak orcája elől, kik őt gyűlölik!
Szentséges Pászka lőn ma nekünk kinyilvánítva, * az új és szent Pászka, * titokteljes, legtiszteltebb Pászka, * Pászka a megváltó Krisztus, * szeplőtelen Pászka, * nagy Pászka, a hívők Pászkája, * a Paradicsom ajtaját megnyitó Pászka * és minden hívőt megszentelő Pászka.

Elővers: Mint elenyészik a füst, enyésszenek el, * mint elolvad a viasz a tűz színe előtt.
Jöjjetek, * ti, a dicső látványt hirdető asszonyok, * és Sionnak mondjátok: * Halld tőlünk Krisztus föltámadásának örvendetes hírét, * gyönyörködjél, vigadozz és örvendj, Jeruzsálem, * látván Krisztus királyt, * mint ékes vőlegényt, kiszállni a sírból!

Elővers: Úgy vesszenek el a bűnösök Isten színe elől, * és az igazak vigadjanak!
A kenethozó asszonyok * korán reggel az Életadó sírjához érkezvén, * angyalt találtak a sírkövön ülve, * ki szólván hozzájuk, mondá: * Mit keresitek az élőt a holtak között, * mit siratjátok az enyészhetetlent az enyészetben? * Menvén, ezt hirdessétek * az ő tanítványainak!

Elővers: Ez a nap, melyet az Úr szerzett; * örvendezzünk és vigadjunk azon!
Szépséges Pászka, * az Úr Pászkája, * Pászka! * Legtisztesebb Pászka * tűnt föl ma nekünk; * Pászka, örömmel egymást öleljük; * ó, Pászka, a szomorúság váltsága! * Mert ma a sírból, mint palotából, felragyogott Krisztus, * és az asszonyokat örömmel eltölté, mondván nekik: * Ezt hirdessétek az apostoloknak!

Elővers: Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, * most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.
Feltámadás napja van, * világosodjunk fel ezen ünnepéllyel, * és egymást, mint testvérek, öleljük! * A feltámadás által * gyűlölőinknek is bocsássunk meg, * és így énekeljünk: Föltámadt Krisztus halottaiból, * legyőzte halállal a halált, * és a sírban levőknek * életet ajándékozott! (3x)

Micsoda nagy misztikum, micsoda felfoghatatlan öröm, micsoda boldogság! Ez így leírva semmi, de aki részese volt ennek a hatalmas dolognak...
A nem keresztény ismerőseim képtelenek személyként gondolni Istenre. Ők valamiféle erőnek képzelik el, sorsnak, vagy hasonlónak. 
Én a nagyböjt, a nagyhét, és a húsvét után akkor sem tudnék rá nem személyként gondolni, ha eddig nem így tettem volna. Mert az Ő szeretete beburkolt engem!

Mit írhatnék zárásképpen? 

FÖLTÁMADT KRISZTUS!

"Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg." 
(Iz 53, 3-6)

"Az Ő sebei árán gyógyulunk meg."

 Milyen borzalmas kínok árán mentetted meg lelkünket, Urunk! Az egyik bizalmasod elárul, és elad 30 ezüstért. A másik még azt is letagadja, hogy valaha is látott. Összevernek, leköpnek, megaláznak, megkínoznak, és kegyetlen kínhalállal ér véget a történet.

És közben tudtad, hogy mennyien visszaélnek majd a neveddel, hogy milyen méltatlanok is a Te követődnek nevezik majd magukat. Vajon a sátán megmutatta neked a pedofil papokat, hogy lásd, milyen alakok lelkéért is vállalod be ezt a borzasztó szenvedést? Vajon láttad az én ocsmány bűneimet is, és úgy viselted el ezeket a dolgokat értem? Biztosan igen. 

És most megremeg az alvilág, és szűköl, mert megérezte a te jelenléted. Hányingere van, mert azt nyelte el, aki felett nincs hatalma, és akit elemészteni képtelen. 
Mi ezt még nem érezzük. Mi most csak a szörnyű hiányt érezzük, hogy az Úr nincs jelen velünk. 

Az egész szabad akaratos téma lényege szerintem a nagycsütörtök-nagypénteki események tükrében jelenik meg.

Azt próbáltam már az előző írásomban is több-kevesebb sikerrel boncolgatni, hogy az emberi szabad akarat nincs Isteni befolyásoltság alatt. Na, de mi van Jézus Krisztussal?

Ő mint valóságos ember, ugyanúgy rendelkezett a saját szabad akaratával, mint bármelyikünk. Nem véletlen próbálta megkísérteni Őt a sátán. Micsoda dicsőség lett volna neki, ha sikerül, és Isten fiát, a vele egylényegűt az oldalára állíthatja...
Mint valóságos Isten, viszont meghozott egy döntést, még az idők kezdete előtt. Tudjuk, hogy Isten időn kívül van, ezért a döntései nem megmásíthatóak. 

Jézus szabad akaratát mennyiben befolyásolta a saját Istensége? Volt vajon lehetősége nemet mondani a világ megváltására?

Személyes hitem szerint nagyon is! Az Isten szeretete, és a megváltásunk így válik tényleg felfoghatatlan nagy csodává! Emberként élve Jézus erősen bekorlátozta saját magát. Böjtölt, és megéhezett. Olyan fáradt tudott lenni, hogy nem ébredt fel egy olyan viharban, aminél a tanítványai már az életüket féltették. Amikor nagycsütörtökön a Gethsemane kertben imádkozik, vért izzad. Ez akkor következhet be (hematohidrózis), amikor "A verejték mirigyek körül hajszálerek hálózata helyezkedik el. Stressz hatására ezek az erek összehúzódnak. Amint a stressz hatás megszűnik, az erek pattanásig tágulnak. A vér bejut a verejtékmirigyekbe és a verítékkel elegy vér kicsapódik a bőrön." 
Tehát azt leszögezhetjük, hogy félt. Még imádkozik is érte, hogy ha lehet, kerülje el Őt a sorsa. 
Úgy gondolom, ha ez az egész nem a saját szabad akaratából történik, akkor önmagában nem lenne Istennel egyvalóságú, hiszen érdekesen lehetne valaki mindenható, ha saját sorsa felett sem uralkodik. De ami ennél is lényegesebb:
"Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól." (Jn 10, 17-18)

Jó, persze lehet mondai, hogy belé "programozott" módon cselekedett. Az Ő nagyszersűége szerintem inkább az volt, hogy saját akaratából lemondott az emberi akaratról, az Isteni akarattal szemben.

Úgy gondolom, nekünk is ezt kéne tennünk, legalábbis törekedni rá. Tudjátok, a stoppos és az autós esete. (Aki nem érti, kérdezzen rá, akkor majd felvilágosítom.)