"Ám ekkor valami ketté szakadt bennem,
Fölszállott a testem odahagyván engem 
Lelkem szeme látott, szakítva a testtel...
S egyszer csak ott állott előttem a Mester!"

Az idézet (picit változtatva, mert az eredeti "szemem lelke látott" szöveggel nem tudok mit kezdeni...) eredetileg a Mária Evangéliuma című zseniális rock operából származik (Tolcsvay-Müller). De miért is írom én ezt ki?

Nem most, még régebben történt velem (eddig kétszer életemben) egy olyan dolog, ami méltó rá, hogy emléket állítsak neki. 

Ministráltam a liturgián. 
Mindig is szerettem ministrálni, legalábbis amióta aktívan és önként járok templomba. Jó dolog az oltárnál állni. Jó érzés együtt metániázni (meghajolva keresztet vetni) a pappal, jó érzés a szentélyen belül lenni, jó érzés ott lenni...
Közeledik a liturgia legfontosabb része... vagyis, az ahhoz vezető út. 
"Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik a bűnök bocsánatára."
Az átlényegítés... ez mindig egy magasztos, misztikus rész. És mindig meghajtom a fejem.
"Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az új szövetségé, mely érettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára."
És hitünk szerint ekkor lesz a kenyér és a bor a mi Urunk teste és vére. 
Ezután szoktam felemelni a fejem, ha ministrálok, mert ekkor lassan indulni kell a tömjénezőért. Ezen a liturgián azonban valami más volt, mint eddig.

Régi történet, hogy az Egyesült Államokban sátánisták pénzt fizettek (több száz dollárt) átlényegített ostyáért, hogy meggyalázhassák. Ők kétségtelen, elhitték, hogy ez VALÓBAN az Ő teste, és nem csak jelképezi azt.

"Ám ekkor valami ketté szakadt bennem..."
Ahol a diszkosz és a kehely van az oltáron (rajta az átlényegített szentség) most hófehér, vakító fényár volt...

"Fölszállott a testem, odahagyván engem..."
A szemem nem is bírtam sokáig rajta tartani, de közben nem tudtam nem rá nézni... a lesütött tekintetem újra és újra rá vetült...

"Lelkem szeme látott, szakítva a testtel..."
Fizikálisan persze ugyanaz a kehely volt, mint eddig, és ugyanaz a kenyér és bor, de én megláthattam, ha csak egy pillanatra is azt, ami valójában ott van.

"És egyszer csak ott állott előttem a Mester!"
És azóta nem csak azért hiszem, mert ezt tanítja az egyházunk, hanem azért is, mert megadta nekem az Úr azt a hatalmas kegyelmet, hogy lássam az Ő fényét.

Az egész meddig tarthatott? Pár másodpercig. Egy percig biztosan nem. Félig... talán. A tömjénezőért még sikerült kimennem, és el sem késtem.

Persze, most ezt így elolvasva bárki gondolhatja, hogy megőrültem (hiszen fura fényjelenségeket nem szoktunk látni, főleg ha más nem látja), hallucináltam (lásd előző zárójeles megjegyzésemet), képzelődtem (liturgia előtt nem eszem, ha tehetem, hogy az első szilárd táplálékom a szentség legyen), stb. 
Nem is meggyőzni szeretnék senkit. Mostanában a hitéletem amúgy sem az a lángoló valami, hanem inkább nyugodt, boldog, stabil. Nem is mostanság történt ez. Vagyis, ezek, mert eddig kétszer éltem meg ezt, az első Isten élményem után. 
Amennyire nem akarok bolondnak tűnni, annyira nem akarok dicsekedni sem. Hiszen (feltételezve, hogy igazam van), ezért én semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna.
Csak érdekességnek, vagy ha úgy tetszik, tanúság gyanánt írtam le. Egyike azon emlékeimnek, amibe belekapaszkodhatok, amikor elcsüggedek, vagy amikor megrendül a hitem.