Uram irgalmazz!

Kérdés: az, hogy az Isten mindent tud, ismeri a szívünk minden szándékát, minden gondolatunkat, "minden utunkat már előre látta", ez mennyiben befolyásolja a szabad akaratot?

Ez így elsőre furcsának tűnhet, hiszen mennyiben? Semennyiben. Hülye kérdés.

Na, akkor bonyolítsuk: ha én ismerném minden érzésedet és gondolatodat, az mennyire befolyásolna a velem szemben való viselkedésben? Máshogy viselkednél, beszélnél, ha tudnád, hogy jobban tudom, mi játszódik le benned, mint te magad?

Ha az Isten tudta, már a kereszten, haláltusája közepette, hogy én majd megszólok másokat, paráználkodok, hogy évekig dohányzással mérgezem magam, akkor volt nekem más lehetőségem? Hiszen Ő tényleg mindent TUD. Ha a bűneimet már anyám méhében történő fogantatásom előtt is ismerte, akkor mennyire volt ez előre elrendelt, hogy én ezt vagy azt a bűnt megteszem, vagy elkerülöm? 

Nem tudom, mennyire jön át, mit akarok boncolgatni. Az utóbbi időben nagyon sokat foglalkoztam ezzel a témával.

Személyes meggyőződésem, hogy a sorsunk nincs megírva. Hogy, bár Ő mindent lát, és mindent tud, de nem befolyásol, nem kényszerít rá se rosszra, se jóra. Úgy gondolom, a szabad akaratom sokkal csorbítatlanabb, mint bármely más dolgom az életben.
Úgy vélem, ha tudatosítanánk magunkban, hogy az Isten SZEMÉLY, nem egy láthatatlan energia mező, és hogy tényleg figyel ránk, talán kevesebb bűnt követnénk el. Ha tudnánk teljesen mértékben tudatosítani magunkban, hogy nem vagyunk egyedül, talán jobban figyelnénk magunkra. 

A Római Birodalomban az igazság istennőjét úgy nevezték: Jusztíca. 

Jusztícia szemén kendő van, hogy ne lássa, ki felett ítélkezik, kezében pedig mérleg. Az egyikben az ember bűnei, a másikban az a súly, ami a megbocsátható mennyiséget szimbolizálja. 

Isten nem olyan, mint Jusztícia. Ő mindig lát, és nincs kendő a szemén, se kard a kezében. Látja a küzdelmünket, a bukásunkat, a gondolatainkat, érzéseinket. Sokkal tisztábban és igazságosabban ítél, nem személytelenül, egy semleges séma szerint, hanem mindenkit személye szerint.
Ha a szabad akaratból csak a bukásaink és sikereink számítanának, nagy bajban lennénk. De Ő látja a döntéseink mögött rejtőző okokat és okozatokat is. 

Hogy jön ez a szabad akarathoz? 
Elbukhatunk. Nem áll felettünk senki karddal a kezében, hogy a jó útra kényszerítsen. Ha elbuktunk, megbánhatjuk a bűneinket (ez is szabad akarat). Az Isten pedig képes úgy megadni a bűnbocsánatot, hogy biztosan tudja, hogy újra elkövetünk majd ezt vagy azt... de gyakorlatilag "nem tanulva a saját hibájából", ismét bizalmat szavaz nekünk. Végtelen bizalmat. Képes teljesen semmissé tenni a régi bűneinket (gyónás), újra, és újra... ezért nem befolyásolja szabad akaratunkat az Ő mindent tudása.

Egyiptomi Szent Mária bizonyítéka a szabad akarat hatalmas ajándékának, és az Isten irgalmának is, ami összeforr, és el nem különíthető.
12 éves korától kurvaként kereste a kenyerét. 17 évesen Jeruzsálembe be akart menni egy templomba, de képtelen volt rá. Megbánva életét, 47 éven át vezekelt és böjtölt a pusztában.
Most, ha megnézzük, hogy 5 év paráználkodásnak és 47 év böjtnek mennyi az értéke az igazság valutájában, és kendővel a szemünkön aszerint ítélünk, hogy melyik a nagyobb érték, az egy emberi, jogi igazságosság. Krisztus az igyekezet alapján döntött. Tudta, hogy prostituáltként fog élni 5 évig. De az, hogy nem engedte be a templomba, még nem ítél vezeklésre senkit. Lehetőség. Lett volna más út is, élhetett volna tovább is bűnben, a templomon kívül, hiszen vezeklése alatt se ment templomba. 

Nem tudom, mennyire volt ez így érthető. Összefoglalva a csapongó gondolatokat:
A szabad akaratunk annyira biztosított, hogy ha több rossz döntést hozunk mint jót, akkor is van reményünk üdvösségre és megbocsátásra. Szabad akaratunk van akkor is bűnben maradni, ha egyértelmű jelet kapunk... és lehetőségünk van mindent megváltoztatni az eddigi életünkben. Mert az Isten ennek szemlélője a kezdetektől - de nem formálja. Meghagyja nekünk, hogy alakítsuk a sorsunkat, Ő maximum a körülményekbe szól bele. De akkor nagyon hálásak lehetünk érte, mert ilyenek például a csodás gyógyulások.

Elnézést az összeszedetlenségemért, de a szabad akaratom értéke nagyon nagy hatást tett rám, és ez az érzelmi hullám nehezíti a koncentrációt.

Ma nincs bejegyzés, mert nem tudnék semmi értelmeset írni. Viszont vázolom a következő két napra megálmodott terveimet!

Van egy ötletem, amit szeretnék minél jobban megírni. Az egész központjában a szabad akarat lesz, holnap az emberek szempontjából, holnap után pedig Jézus szempontjából. Tervezek kifejezetten provokatív kérdéseket boncolgatni, meg fel is tenni őket.

Mindenkinek kitartást a böjthöz!

"Üdvözlégy Mária, malaszttal (kegyelemmel) teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen."

Mennyire másképpen hangzik ebben az éltelemben a mai ünnep, a Gyümölcsoltó Boldogasszony... 
Én ezt az elnevezést soha nem szerettem. Nyilván, eredetileg inkább a gyümölcs termesztéssel kapcsolatos az elnevezés, gondolom ilyen idő tájt érdemes beoltani a gyümölcsöket, amikor éppen nem szakad ránk a hóvihar, mint most.
Viszont, ha az Istenszülő méhének gyümölcsére gondolunk...

Ez az ünnep a fogantatás ünnepe, amikor  Mária megfogan, és bár férfi nem érintette, méhébe jő a gyermek, a Szentlélek által. "Mert a te méhedet égi trónná alkotta..."
Milyen szép ez a kép, hogy méhébe oltódott az Isten! 

Bár férfiként sosem fogom ezt imádkozni, de mindig is kedves volt nekem Mária elfogadásának mondata: "Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint." (Lk 1, 38)

Mennyi mindent vállaltál, Istennek szentséges szülője! Még szinte gyerekként szülted meg a gyermeked, aki hamarosan életét adja a világért... 

Kedves olvasók!

Feltett szándékom a nagyhéten minden nap írni valamit. Nem tudom, lesz-e valami összefüggés az írások között, vagy csak a csapongó gondolataim kerülnek képernyőre, de a cél az a húsvétra való ráhangolódás lenne.

Nemrég volt egy kis szabadidőm, és rám tőrt a vágy, hogy betérjek egy templomba imádkozni. 
Rólam tudni kell, hogy úgy vonzódom a templomokhoz, mint kisbogár a lámpafényhez. Az üres (vagy majdnem üres) kápolnák és templomok nagyon kedves helyek nekem, ahol csendben "imádságom kiöntöm az Úr elé", és ha van jelen átlényegített Oltáriszentség, az külön öröm.
Nos, ez a vágyam nem jött össze, mivel a templomban éppen mise volt (római katolikus templomba mentem).
A plébános atya prédikációjában elhangzott egy nekem nagyon tetsző gondolat.
A történet lényege az volt, hogy nemrég keresztelkedett ott meg egy fiatal ember, és a keresztségi felkészítőn ez a friss megtérő mondott ki egy nagyon nagy igazságot, mikor a megtérésének körülményeiről beszélgettek az atyával:
"Rá kellett jönnöm, hogy az Isten az Isten."

Az Isten az Isten

Nem csak a plébános atyának, de nekem is nagyon tetszett ez az elsőre igen együgyűnek tetsző mondat. Hiszen két szó megismétlése az egész...

Úgy vélem, ebben a kétszer két szóban kódexnyi sok teológia van.
Bár ma már nincsenek ószövetségi értelemben vett bálványok, de azért az ember életének sajnos szerves részei. Az Isten mellett sokan pótlékokat keresnek. Ki a pénz hajkurászását, ki a szexet, ki a hatalmat szolgálja, hajszolja. De ezek a dolgok sosem tesznek valóban boldoggá. Persze, segít boldognak lenni, ha tudunk mit enni, viselni, van lakásunk, kocsink, stb. De ha nincs akit szerethetünk, max. elégedettek lehetünk.
És ezzel szemben ott van az Úr.
Nekünk, még a hívőknek is rá kell jönnünk, hogy az Isten az Isten. Hogy a keresztény embernek választania kell, vagy inkább válaszút elég lép előbb-utóbb. Aki az Úrnak szenteli magát, az nem igen foglalkozhat pl. asztrológiával, horoszkóppal, és különböző ezoterikus vagy okkult dolgokkal. Rá kell jönnünk, hogy az Isten az Isten, és semmi/senki más. 

Láttatok már kidőlt fát?

A fa egy olyan növény, aminek különösen szüksége van mélyre nyúló, erős gyökerekre, hiszen valószínűleg nagyra fog nőni. Minél nagyobbra nő egy fa, annál inkább ki van téve a szélnek, és a természeti csapásoknak. Ha nem kapaszkodik elég mélyen a földbe, a sorsa a pusztulás.

Felmerülhetett eddigre a kérdés, hogy miért írok én a keresztény blogomon fákról? 

Nemrég elhatároztam, hogy semmibe sem kerül, én kipróbálom az internetes társkeresést, lesz ami lesz! Mostanra el is ment a dologtól a kedvem, ez megérne egy saját bejegyzést akár. Na, az egyik ilyen oldalon be lehetett jelölni, hogy mi a vallásunk, és milyen a vallás gyakorlásunk. Volt sokféle alternatíva, mint rendszeresen, alkalmanként, ritkán, és a kedvencem: a magam módján.

A magam módján.
Úgy gondolom, ez az emberi lélekre az egyik legnagyobb veszély. És most előre szeretném jelezni, hogy A BEJEGYZÉS TOVÁBBI RÉSZÉN, AKI AKAR, AZ LEHETŐSÉGET FOG TALÁLNI MEGSÉRTŐDNI, VAGY MEGBÁNTÓDNI. DE AKI KICSIT IS ISMER, TUDJA: NEKEM NEM CÉLOM BÁRKIT BÁNTANI.

Vannak, akik nem keresztények, de van egy fogékonyság, egy igény bennük  a természetfeletti felé. Ha egy ilyen ember találkozik hiteles, példamutató keresztény élettel, jó eséllyel megtér. Ennek persze feltétele, hogy azt lássa, jó kereszténynek lenni, és ez nem csak valamiféle divat, vagy megszokás. Hogy a templomból kijőve nem kezdünk el egyből kibeszélni azt, aki nem tudott eljönni, nem gyűlölködünk, és tényleg szeretjük egymást. Az ilyen nyitott, kereső ember úgy gondolom, akkor kerül veszélybe, ha karizmatikusabb szekták, vagy vallási fanatikusokkal ismerkedik meg. Az ilyen ember jövője a MI felelősségünk, keresztény testvérek!

Van egy réteg, aki kifejezetten keresztény ellenes, vagy csak egyház ellenes. Ebbe beletartozhat akár kizárólag a katolikus egyház (ezt támadják legtöbbet), de akár az összes történelmi egyház is. Az ilyen embernek rossz tapasztalatai vannak, vagy csak sok mindent elhisz. Itt sok esetben az sem segít, ha minden rágalomra 3 jó példával felelünk. Mindenesetre az alapja a csalódás, ezért nehéz ezt áttörni. A negatív élmény hatása általában többszöröse a pozitívnak. Róluk nem mondanám, hogy nincsenek veszélyben, de hogy a Legyetek jók, ha tudtok című zseniális műből idézzek: 
"Szent Péter háromszor tagadta meg Jézus Krisztust. Szent Pál addig üldözte a keresztényeket, amíg le nem esett a lováról. Ha ők megmenekültek, mindannyian megmenekülünk majd!"

Úgy vélem, legnagyobb veszélyben azok vannak, akik a "maguk módján" hisznek, felülbírálva az Egyház tanításait, saját szájuk íze szerint értelmezve a kereszténységet. Az Egyház alatt most kifejezetten a történelmi nagy keresztény egyházakat értem! 
Ők azok, akiknek a gyökereik egyáltalán nem, vagy nem elég mélyen kapaszkodnak meg a földben. 
Aki keresi az Igazságot, az előbb utóbb rátalál, ha segítik azok, akik már meglelték. Az Igazság Krisztus. Ha nem hisz benne, de vágyik utána, tudattalan is, könnyen rátalálhat. Ha keresi, de félrevezették, és egy sötét, gonosz hatalom árnyékát Krisztus személyének hiszi (a sátán képes magát Istennek mutatni), az még rádöbbenhet a tévedésére, megtérhet, mert "Krisztus világossága mindenkinek világoskodik", és a fénye elpusztítja a sötétséget. De aki beletesped a kényelembe, az kerül csak igazán bajba...
Ugyanis a fény, amit lát, tényleg az Úré. Csak éppen az ilyen ember megáll a félhomályban, és nem lép be a fénybe. Nincs a sötétségben, így nem is vágyódik a lelke titokban olyan erővel a teremtetlen fény felé, hogy kiszakítsa őt a tespedtségből. De a legnagyobb baj, a legszörnyűbb, hogy nem KERESI az Igazságot, így amíg ez nem változik, sosem fogja megtalálni!
Az Egyház nem véletlen rendelt hagyományokat, szertartásokat. Nem véletlen szükséges a rendszeres templom látogatás, nem véletlen szükséges a közösségben megélt ima, és nem véletlen szükséges megtartani a tanítást!

Krisztus az Egyház, és az Egyház Krisztus. Nem a katolikus, nem a református, nem az ortodox, stb. Az Egyház Krisztus teste, az emberek, akik alkotjuk. De a test részei elhalhatnak, megzabálhatja a rüh, elüszkösödhet. Néha a világban teljes végtagokat le kell vágni, mert elhalnak, vírus támadja meg, stb.
Az ember hit csak egy gyufának a lángja.

Szép, fényt és meleget ad, de ha nem kap még utánpótlást, egyszerűen kihuny. Az Egyház, és tagjainak közös imádsága és hite azonban hatalmas máglya!

Már azon is sokszor meglepődöm, amikor valaki a maga módján keresztény, mert olyan érzésem van, hogy megtapasztalta már Isten létét, rájött, hogy van, de semmiféle áldozatot nem akar érte hozni. De amikor valaki a maga módján katolikus, a maga módján református, a maga módján ortodox, és még sorolhatnám, az egyenesen elszomorít. 
Az Igazság Krisztus. Az Egyház Krisztus. Nem szabad elhinnünk, hogy jobban értjük Istent, mint az egyházak, akik több száz év alatt csiszolták le a tanításaikat. Ez ego, nagyon nagy ego, ami a sátán bölcsője. 

Félre ne értsen senki, NEM AZT ÍROM, hogy aki nem tartozik valamelyik egyházhoz, az el fog kárhozni. Ez baromság! Az írásom lényegét így tudnám összefoglalni: 

"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." (Kol: 2,8)

Az Egyház nem rugalmas? Elavult? Nem halad a világgal? Örvendezzünk érte, testvérek! Legalább látjuk: nem emberi hagyományokon, és világi elemeken alapszik! 

Ha már az ember egy vallásos blogot indít, talán írhatna arról is, hogy lett keresztény.

Nem vallásos családba születtem, sőt... egy kifejezetten baloldali értékrendű család 4. gyermekeként láttam meg a napvilágot. A vallásról sok szó nem esett otthon, a templomok tetszettek külsőre. A nővéremről (mezeinewsee) mindenki tudta nálunk, hogy templomba jár, de kb. ennyi. Ő beszélt nekem először Istenről. Talán emiatt van az, hogy nekem Isten mindig is személy volt, és nem is tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor ne hittem volna benne.
Persze nem volt ez egy komoly hit, más szempontból pedig a legkomolyabb, hiszen a kisgyerek hitéről beszélünk.
Emlékeim szerint 8 éves koromban keresztelkedtem meg, és a keresztségben az Ignác nevet kaptam, Loyolai Szent Ignác után. Ezt a nevemet nem használom egyébként, de ha szóba kerül a téma, még dicsekszem is vele, mert igen büszke vagyok rá, hogy az "ellenreformáció angyalának" nevét viselem. (Nincs semmi bajom amúgy a protestáns egyházakkal, ez sokkal inkább a katolikus hit védelméről szól.) Akkor miért nem használom? Nem tetszik a hangzása. Ennyi. Ilyen egyszerű.
13 évesen lettem csak elsőáldozó, mert a keresztelés után nem igen jártam templomba. Egyszer-egyszer feltűntem ugyan, de ez elég kis ideig tartó fellángolás volt. Aztán az újjá alakuló cserkészcsapatunk első táborában a parancsnok javasolta ugyan, hogy áldozzam meg, és ejtsem meg életem első gyónását, de nem szívesen vállaltam volna. Akkor még az volt az indokom, hogy "á, én nem tudnék hetente templomba menni, az nagyon sok... egyszer egyszer oké, de annyiszor..."
Végül ott, Felsővadászon megérintett az Isteni kegyelem. Ezt nem tudom elmagyarázni. A szentélyben voltunk, a helyi pap mutogatta a papi ruha részeit, és mondta a beöltözési imákat, aztán teljes díszében felém fordult, én pedig megláttam... na igen, itt kezdődnek a gondjaim. Szóval, az atyát láttam, de nem annak, aki eddig. Nem úgy. Ragyogott, fehér-arany fénnyel, a tér elmosódott, de mégis éles volt. Én pedig megérezhettem, egyetlen röpke pillanatra, ahogy Isten lát engem. Minden bűnömet láttam, éreztem, de közben éreztem az engem átjáró nagy és leírhatatlan szeretetet. 
Sokat gondolkodtam ezután az élmény után. Nem tartott egy percig sem, én a fejemet is nehezen emeltem fel a padlóról, de láthatóan másokkal semmi nem történt.
A tábor után kb. egy héttel bejelentettem, hogy áldozni, gyónni akarok, és egyáltalán az egyház teljes jogú tagja akarok lenni. 
Nos, így kezdődött ez a dolog. Később ministráns, majd főministráns lettem a Rózsák terén, később pedig egy nagyon rövid ideig Budán is. 
Nagy utat jártam be. Eredetileg nem akartam vállalni a heti egy órát a templomba. Később nem akartam vállalni a pénteki hústilalmat. Utána nem akartam a szerdai hústilalmat vállalni. Nem is sejtem, mi lesz ennek az útnak a vége.
Emlékszem, hogy húztam a számat, amiért nővérem mondta, hogy "a feltámadási szertartásra illene valamennyire kiöltözni", pedig Isten engem bőrdzsekiben is szeret, míg a mostani húsvétnál már erőszakkal sem lehetne visszatartani az ingtől, pedig nagyon utálok inget felvenni általában. De nem húsvétkor. 
Arra is emlékszem, hogy nem értettem a böjtöt. Nem tudtam, miért érezné jobban magát Isten, ha nem eszem. Egyáltalán, sokáig a "nem enni húst" volt nekem a böjt. 
Ma már sokkal többet tudok, és látom, mennyi mindent nem tudok még. De ezek az első érzések úgy hiszem, örökre belém égtek. Ahogy leírtam az Istenélményemet, még ma is megborzongtam bele. Dicsőség néked, Uram!

Nemrég végeztük Krétai Szent András bűnbánati kánonját.

Ha csak a szigorú tényeket veszem alapul, akkor elég ijesztően hangozhat... 3 órás szertartás, ami alatt nincs leülés. Alig van interaktív rész, a 90%-át az teszi ki, hogy a pap egy régi nyelvezetű szöveget olvas, és a nép része is általában kimerül a "Könyörülj rajtunk Uram, könyörülj rajtunk!", a "Bűnbánó Anyánk, Szent Mária, imádd az Istent érettünk!", és a "Szentéletű atyánk, Szent András, imádd az Istent érettünk" formulákban.

Mégis, azt kell mondanom, elmondatatlanul nagy lelki élmény volt! És nem csak azért, mert közvetlen utána megtudtuk, hogy van pápánk :) 
Egyrészt, amikor már szédültem a fáradtságtól, mindig eszembe jutott, hogy Krisztusért állok. Ettől még nem lett kevésbé nehéz, de jó érzés töltött el.
Másrészt, a szertartás szövegei.

Nem sikerült 100%-ban ott lennem agyban, de amikor sikerült figyelnem, akkor nagyon megütöttek az imák.
Szent András, mint a neve is mutatja, szent volt, és ennek ellenére, ebben a szertartásban olyan erős "önkritikát" gyakorol, hogy én, aki közel sem vagyok szent, csak pislogok. Nem fogom leírni a 3 órás szertartás szövegét, de pár részletet most leközlök, mert különben nem lesz érthető...

"Jaj néked, elkárhozott lelkem! Hogy hasonlóvá lettél az első Évához, mert láttad a rosszat és keservesen megsebesültél, és megérintetted a tiltott fát és vakmerőn megízlelted az oktalanság gyümölcsét!"

"Felülmúlva Káin gyilkosságát, önkéntes megölője lettem lelkiismeretemnek, fölébresztvén a test vágyait, gonosz cselekedetekkel fegyverkeztem föl ellened."

"Fiatalságomtól kezdve, Krisztusom, parancsaidat nem teljesítettem és szokásos könnyelműségem szerint egész életemet tunyaságban töltöttem, ezért hozzád kiáltok Üdvözítőm! Legalább végezetre üdvözíts engem!"

"A vámos üdvözült, a bűnös asszony tisztává lett, de a dicsekvő farizeus elítéltetett, az első ugyanis így kiáltott: Tisztíts meg engem! - a másik: Könyörülj rajtam, - emez pedig magasztalta magát mondván: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint mások, és egyéb oktalan szókat hangoztatott!"

Az a gyönyörű, hogy nem nagyon kellett válogassak, mert tele van ilyen szövegekkel. 
Az atya folyamatosan evangéliumi példákhoz hasonlította bűneit, miközben sokan csinálják (csináljuk - miért lennék én különb?) azt, hogy "áh, nekem nem is igen vannak bűneim". Ugye a klasszikus: "nem öltem, nem gyóntam, más bűnömre nem emlékszem".

Nem tudom visszaadni azt, amit én ott és akkor éreztem, de egyszerre volt felemelő és megrázó, megnyugtató és zaklató. Mi emberek nagyon önhittek tudunk lenni, míg nálunk ezerszer nagyobb lelki szinten lévők 3 órás szertartás írnak a bűneik bocsánatának reményéért, mi pedig, akik valahol a felszínt kapargatjuk, lazán legyintünk sokszorosan nagyobb bűneinkre.

Tanulságos volt. Jövőre sem hagyom ki, ha csak egy módom van rá, ott leszek!