Ha már az ember egy vallásos blogot indít, talán írhatna arról is, hogy lett keresztény.

Nem vallásos családba születtem, sőt... egy kifejezetten baloldali értékrendű család 4. gyermekeként láttam meg a napvilágot. A vallásról sok szó nem esett otthon, a templomok tetszettek külsőre. A nővéremről (mezeinewsee) mindenki tudta nálunk, hogy templomba jár, de kb. ennyi. Ő beszélt nekem először Istenről. Talán emiatt van az, hogy nekem Isten mindig is személy volt, és nem is tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor ne hittem volna benne.
Persze nem volt ez egy komoly hit, más szempontból pedig a legkomolyabb, hiszen a kisgyerek hitéről beszélünk.
Emlékeim szerint 8 éves koromban keresztelkedtem meg, és a keresztségben az Ignác nevet kaptam, Loyolai Szent Ignác után. Ezt a nevemet nem használom egyébként, de ha szóba kerül a téma, még dicsekszem is vele, mert igen büszke vagyok rá, hogy az "ellenreformáció angyalának" nevét viselem. (Nincs semmi bajom amúgy a protestáns egyházakkal, ez sokkal inkább a katolikus hit védelméről szól.) Akkor miért nem használom? Nem tetszik a hangzása. Ennyi. Ilyen egyszerű.
13 évesen lettem csak elsőáldozó, mert a keresztelés után nem igen jártam templomba. Egyszer-egyszer feltűntem ugyan, de ez elég kis ideig tartó fellángolás volt. Aztán az újjá alakuló cserkészcsapatunk első táborában a parancsnok javasolta ugyan, hogy áldozzam meg, és ejtsem meg életem első gyónását, de nem szívesen vállaltam volna. Akkor még az volt az indokom, hogy "á, én nem tudnék hetente templomba menni, az nagyon sok... egyszer egyszer oké, de annyiszor..."
Végül ott, Felsővadászon megérintett az Isteni kegyelem. Ezt nem tudom elmagyarázni. A szentélyben voltunk, a helyi pap mutogatta a papi ruha részeit, és mondta a beöltözési imákat, aztán teljes díszében felém fordult, én pedig megláttam... na igen, itt kezdődnek a gondjaim. Szóval, az atyát láttam, de nem annak, aki eddig. Nem úgy. Ragyogott, fehér-arany fénnyel, a tér elmosódott, de mégis éles volt. Én pedig megérezhettem, egyetlen röpke pillanatra, ahogy Isten lát engem. Minden bűnömet láttam, éreztem, de közben éreztem az engem átjáró nagy és leírhatatlan szeretetet. 
Sokat gondolkodtam ezután az élmény után. Nem tartott egy percig sem, én a fejemet is nehezen emeltem fel a padlóról, de láthatóan másokkal semmi nem történt.
A tábor után kb. egy héttel bejelentettem, hogy áldozni, gyónni akarok, és egyáltalán az egyház teljes jogú tagja akarok lenni. 
Nos, így kezdődött ez a dolog. Később ministráns, majd főministráns lettem a Rózsák terén, később pedig egy nagyon rövid ideig Budán is. 
Nagy utat jártam be. Eredetileg nem akartam vállalni a heti egy órát a templomba. Később nem akartam vállalni a pénteki hústilalmat. Utána nem akartam a szerdai hústilalmat vállalni. Nem is sejtem, mi lesz ennek az útnak a vége.
Emlékszem, hogy húztam a számat, amiért nővérem mondta, hogy "a feltámadási szertartásra illene valamennyire kiöltözni", pedig Isten engem bőrdzsekiben is szeret, míg a mostani húsvétnál már erőszakkal sem lehetne visszatartani az ingtől, pedig nagyon utálok inget felvenni általában. De nem húsvétkor. 
Arra is emlékszem, hogy nem értettem a böjtöt. Nem tudtam, miért érezné jobban magát Isten, ha nem eszem. Egyáltalán, sokáig a "nem enni húst" volt nekem a böjt. 
Ma már sokkal többet tudok, és látom, mennyi mindent nem tudok még. De ezek az első érzések úgy hiszem, örökre belém égtek. Ahogy leírtam az Istenélményemet, még ma is megborzongtam bele. Dicsőség néked, Uram!