Kedves testvérek!
Nemrég ünnepeltük Krisztus Urunk feltámadását. Milyen gyönyörű volt!
Emlékszem, hogy nem is aludtam, virrasztottam. Pont húsvét vasárnapra esett az óra átállítás, a hajnali Istentisztelet valóban hajnalban volt!
Emlékszem, hogy magával ragadott a szertartás. Hogy elragadott magával az öröm, még a könnyeim is kicsordultak. Szerintem ezt az örömöt csak olyan keresztény érezheti, aki végigböjtölte tisztességesen a nagyböjtöt és a nagyhetet.
Aztán nagy élmény volt az ünnepi pászka elfogyasztása, a rengeteg nevetés, az általános jókedv. Krisztus föltámadt! Mégis, ki képes ilyenkor a gondokon rágódni? Az öröm végigsöpör tagjainkon.
Bármerre néztem, vidáman beszélgető emberek, nevetés, boldogság.
Vajon mit éreztem volna, ha pár órával később jön a hír, hogy valakik meghaltak azok közül, akik ott voltak? Fel tudnám fogni, hogy akinek nemrég a nyakába borultam, átszúrt szívvel hever a földön, és nem kell fel többé? Mikor lennék képes vajon feldolgozni, hogy akit ezelőtt nap mint nap láttam, kifejezetten fiatal és életerős ember nincs többé? Hogy áldozatul esett egy sátánista pengéjének, csak mert keresztény volt? Hogy nem tett semmi rosszat, de meg kellett halnia, mert szerette Krisztust? Hogy emberek tömege gondol hálásan rá, mert a legnagyobb bajban állt mellette, mert talán megmentette az életét, a lelkét... és most halott, mert a kegyetlen, tomboló gonoszság lecsapott rá.
Pontosan ez történt 20 éve. Illetve, már több, mint húsz éve, 1993 április 18.-án. Ez volt a hírhedt "Vérvörös Húsvét".
Nem tudok valódi képet adni ennek a három ortodox szerzetesnek a jóságáról, és arról, mennyire szerették az embereket. Nina Pavlova: "Vérvörös Húsvét" című könyve remekül leírja a történetüket, én nem próbálom meg újra.
Vaszilij, Ferapont és Trofim atya meghalt 20 éve, és úgy tűnt, maga a húsvét is velük halt meg. Hiszen a feltámadás, bár egy keresztény embernek nagyon is érzékelhető dolog, mégis csak lelkileg látható. Szemben azzal a fizikálisan is látható 3 holttesttel, ami ott hevert a kolostor földjén, vértócsába dermedve.
Ilyen a világ is. Bár úgy tűnik, Krisztus meghalt, tehát győzött a sátán, valójában akkor és ott vesztett. Optyinában, a kis orosz városkában, gyászba borult a húsvét ünnepe. Viszont utána fényesen ragyogott fel Jézus Krisztus hatalma, amikor a szerzetesek száma megsokszorozódott.
Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem "a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés". És ahogy az Úr szenvedése és halála megtörte a poklot, úgy az érte vértanúságot szenvedők vére mos meg minket is.
20 éve történt ez. Nem 100, nem 500, nem 1000 éve. Mert aki keresztényként, Krisztus igaz követőjeként él, az szálka lesz a sátán szemében, és ellene tőr, még ha ezzel utólag árt is magának.
A vértanúk példát mutatnak, és visszaadnak valamit Jézusnak, a sok jóért. Meghalnak azért, aki meghalt értük, és ezáltal együtt élnek már örökké.
Emlékezzünk hát az új kor három vértanújára.
Emlékezzünk Vaszilij atyára, aki a szovjet vízilabda válogatott kapitányaként élhetett volna gazdagon, fényben és csillogásban, az egész világon ismert "ikonként", de ehelyett az angyali öltözetet, a reverendát, és az örök lemondást, böjtöt választotta, hogy Krisztus ikonja lehessen.
Emlékezzünk Ferapont atyára, aki katonaként talán szörnyű bűnöket követett el, de mikor ráébredt mit tesz, emberfeletti bűnbánatba élte élete hátralévő részét.
Emlékezzünk Trofim atyára, aki több, mint 30 évig kereste az élet értelmét, mire rátalált Krisztusra. Aki olyan ügyességgel és munkabírással rendelkezett, hogy könnyedén meggazdagodhatott volna, de inkább a teljes szegénységet választotta.
Ezek csak szavak. Nem adják vissza ennek a három férfinak a valódi lényegét. Olvassátok el a róluk szóló könyvet, testvérek! Minden keresztény csak tanulhat belőle!
(Vaszilij, Ferapont és Trofim atya temetése, 1993, Optyina)
Utolsó kommentek