"Hogyan lehet hinni valamiben, ami nem látható, nem megfogható, nem érezhető?"

Minden bizonnyal sok kereszténynek feltettek már ilyen, vagy ehhez hasonló kérdéseket. És tényleg, hogyan? Van ennek értelme?

Azt szoktam erre felelni: Isten kicsit az oxigénre hasonlít. Nem látjuk, nem érezzük, de ha eltűnne hirtelen, a HIÁNYÁT azt rögtön megéreznénk...
Erre jön a reakció: "De hát az oxigén létét lehet tudományosan bizonyítani!"
Xinaf válasza: "Isten létét viszont tudományosan nem lehet megcáfolni!"

Mi emberek, hála megváltásunknak, beleszoktunk a jóba. Gyakorlatilag az Isten még az oxigénnél is teljesebben körülvesz minket, és éltet bennünket, akár hiszünk benne, akár nem. Ahogy az oxigént sem érdekli, hiszel-e benne. Isten hiánya azonban halálosabb, mint az oxigéné, hiszen a lelket fojtaná meg.

Mindig is furcsálltam a pusztában 40 évig vándorló zsidókat, amikor elmennek bálványt imádni. Talán nem tűnt fel nekik, hogy tűzoszlop vezeti őket éjszaka? Nem gondolták, hogy a manna és a megsütésre váró fürjek ritkán jelennek meg maguktól a sivatag közepén? Nem gondolták, hogy ez Isten elég közvetlen megnyilvánulása? Akkor miért távolodtak el?
Aztán rájövök, hogy már a gondolat is képmutató. Mint ha én jobb lennék... 

Hányszor keseredem el, hányszor vádolom akár csak magamban az Istent, mert valamit nem értek? Én, aki csodák tucatjait láttam, és egynek-kettőnek részese is voltam, közvetve. Én, aki megtapasztaltam az Isten mérhetetlen szeretetét, hogy hihetem, hogy egy percig is elhagyott? Miért nem látom a tűzoszlopot, amikor a munkahelyen cseszegetnek? Miért nem veszem észre a mannát, amikor baj van itthon? Miért nem vagyok hálás a fürjekért, amikor szerelmi csalódás ér? 

Egyszerű: mert a tűzoszlop, a manna és a fürjek, bár egyértelműen érezhetőek, de amolyan mindennaposak. Ma inkább lelki dolgokban jelennek meg. De ugye a jót megszoktuk, megszerettük, és természetes nekünk. A rosszért pedig fel vagyunk háborodva. 
És bármit teszünk, még ha végkép nem érdemeljük meg, az oxigén, az Úr ott marad velünk, és táplálja a testünket, lelkünket. 

Érnek minket rossz dolgok. Engem is. Ezért fontos, hogy ha tudat alatt, ösztöneink szintjén képtelenek is vagyunk szívünkkel szeretni az Urat, mert haragszunk rá a munkánk elvesztése, a szerelmi csalódás, a szerettünk balesete, stb. miatt, tudatosan azért törekedjünk felfogni, hogy ez egyrészt nem Isten büntetése, másrészt Isten nem lett más. Aki csodás dolgokat tett velünk, akinek örömünkben hálát adtunk, akinek megköszöntük a sok jót, az nem lett egyszercsak gonosz. Aki előtt nemrég még pálmalevelet lengettünk, arra ne kiáltsuk ma: "Feszítsd meg!"

Nos, valahogy így gondolom én az Isten nem látható, nem megfogható, de szerintem sokszor nagyon is érezhető természetét, és a benne való hitet. Áldott vagy te Urunk!