Magyarország, bár ez nem mindig látszik rajta, a nyugati világ része. Ez kihat mindenre, természetesen a vallásosságra is. Itt nem pont olyan még a buddhizmus sem, mint pl. Tibetben. Nem kivétel ez alól a kereszténység sem.
Ennek ellenére létezik keleti kereszténység kishazánkban, az ortodox és a katolikus egyházon belül is. Mondhatjuk, hogy ez a mentalitás félig-meddig "mesterséges", hiszen akik ebben élik meg a hitüket, ők is nyugatinak születtek, és a kelet világosságával csak később találkoztak. Igazából majd évek múlva fog felnőni az első olyan nemzedék, akik már ilyen légkörbe születtek.
A lelkiség persze láthatatlan, viszont a keleti kereszténységnek van néhány látható jele is. Ezek külsőségek, és ebből fakadóan sokkal kevésbé fontosak, de nem nevezhetőek lényegtelennek. Mi emberek gyenge lények vagyunk, és szükségünk van megerősítésre, szükségünk van a látványra, a kézzelfoghatóságra.
A görögkatolikusok jelenleg furcsa helyzetbe vannak. Több nagy csoportot is el lehet különíteni. Van, akikben semmi keleti nincs, van aki amolyan "hibrid", nyugati vagy keleti eltolódással (ebből van a legtöbb), és vannak, akik annyira keletiek, hogy még az ortodoxok is csak néznek. 
Aki nyugati (latin) lelkiségű görögkatolikus, az nem sokban különbözik a római testvérektől. Rózsafüzért mond, ha pap, akkor papi civilt visel, vagy inget egy kolláréval. Népénekek, harmónium (orgona), stb. Sokan még a böjtben is a latin "napi 3 étkezés, egyszer sem jóllakásig" rendet tartja.
Akiket "hibridként" jellemeztem, ott megjelennek a két külsőség keverékei. Se szerdán, se pénteken nem eszik pl. húst, de leül a liturgián. Csotkit visel, de rózsafüzért mond; mély metániákat végez, de ragaszkodik az Úr napi körmeneten való részvételhez; háromszor hajol meg, ha belép egy templomba, de mindig frissen borotvált, nem viseli a szakállat, stb. A legtöbb magyarországi görögkatolikus ide tartozik (én is, erős keleti eltolódással). Van, akinek csak egy-egy keleti dolog játszik szerepet az életében, és van, akinek csak egy-egy nyugati jellegű dolga van liturgikus életében (lásd engem). 
A legkeletibbek pedig ortodoxabbak az ortodoxoknál. A legszigorúbb böjti fegyelmet tartják, vasárnap is csak bor és olaj alóli felmentést engednek meg maguknak a nagyböjtben. A férfiak feltétlen szakállat viselnek. Minimum háromszor meghajolnak, ha belépnek egy templomba. A pápát komoly kínok árán hajlandó csak tisztelni, és csak azért fogadja el elsőnek az egyenlők között, mert kötelező.

Szóval, szinte végtelen sokféle is ez a keleti kereszténység, még a katolikus egyházon belül is, az ortodoxba bele se megyek. Nézzünk pár tipikus külsőséget! Ezektől persze még senki sem lesz keleti, ahogy ezek hiánya sem tesz senkit nyugativá... viszont, aki ezekből feltűnően sokat megtart, nem parancsra, hanem mert nem tud mást elképzelni, az jó eséllyel keleti lelkiségű!

1. Sok-sok-sok keresztvetés, lágy, méltóságteljes mozdulatokkal. Nincs benne feszesség, már-már az intimitás határát súrolja. Olyan, mint ha csak az alkalmat várná, hogy végre keresztet vethessen. Amint elhangzik a szentháromság (Atya, Fiú, Szentlélek), vagy valamelyik személyének említése, már lendül a keze. Ha a pap áldást ad, ha felé tömjénez, ha az imádság szövegében áldjuk az Istent, már veti is a keresztet, mint ha az élete függne tőle, mint ha különös gyönyört okozna neki ez az egyszerű mozdulat.

2. Mély, méltóságteljes meghajlás. Keresztvetéssel egybekötve. Kicsit olyan, mint ha ezektől a mozdulatoktól várna valami különös eredményt. Nem csak a templomba belépve, de ikonok előtt, áldozás előtt, néha még áldásnál, vagy a szentség átlényegítésénél is.

3. Áldás kérés a paptól, egymásba helyezett tenyérbe, alkalmasint kézcsók kíséretében. Ez talán a legkevésbé elterjedt, mert sok keleti katolikus pap sem szívleli, mivel ez nálunk nem szokás, és a nép könnyen a szájára veszi, aki "csókoltatja a kezét". Valójában ilyenkor Krisztus áldó kezének jár a csók, ezért nem csak a pápa, vagy a püspökök részesülhetnek benne.

4. Állás a liturgián. Ez is teljesen szokatlan dolog Magyarországon, hiszen még az ortodox templom nagy részébe is kerültek székek. 

5. Csotki viselete és a Jézus ima. Nemrégiben került ki ez a csodálatos imádság az ortodox kolostorok falain kívül, de széles körben hódít.

6. A "filioque" hiánya, azaz a hitvallásban annyi mondanak "ki az Atyától származik", nem pedig azt, hogy "ki az Atyától és Fiútól származik."

És egy kiemelt, személyemet is érintő dolog:

7. Férfiak esetében szakáll viselet.
Ezt azért emelem ki, mert többektől hallottam már (általában lányoktól), hogy nekem jobban áll, ha meg vagyok borotválkozva. Én ezt pontosan tudom, de a szakáll nekem kicsit olyan, mint egy határon túli magyarnak a magyar állampolgárságát igazoló papír. Ez az én pecsétem, a keletiségem látható jele. A keleti (katolikus) egyházhoz, és ezáltal az Uramhoz, Jézus Krisztushoz való tartozásom szimbóluma. 
Néha kifejezetten rövid. néha hagyom nőni, néha még le is vágom, de nem sokáig. És mindig örömmel tölt el, mikor megjelenik az államon, mert újra "otthon vagyok", újra érzem magamon azt, ami a lelkemben van.
Gyermeteg, tudom. De nekem a szakáll kicsit olyan is, mint a kereszt a nyakamban, vagy a csotki a kezemen, bár ez nem egyértelműen mutatja meg kereszténységemet, de akkor is rajtam van, mikor fürdök, vagy alszom. 

Ezek persze valójában NEM lényeges dolgok. Ismerek igencsak mélyen keleti testvéreket, akik hiába férfiak, nem hordanak szakállat. Ismerek olyat is, aki örömmel leül a liturgián. Vagy pedig, ha teheti, nem mondja a "filioque"-t, de nem tart pl. szerdán böjtöt.
Ismerek azonban olyan nyugati lelkiségű embereket is, akik vettek át keleti dolgokat. Pl. ikont csókolnak, böjtölnek szerdán, stb. 
Ettől senki sem lesz jobb vagy rosszabb keresztény. Keleti lelkiségűnek lenni nem érdem, hanem állapot. Írásom puszta érdekességnek szántam, a külsőségek listája kiránt sem teljes, a felsorolt pontokon kívül még a szövegbe is építettem bele plusz dolgokat. 

"Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok..."