Kedves olvasók!

Szeretitek a modern, gitáros Istentiszteleteket? A gyerekmiséket gitárral, szintetizátorral, stb? Hát azt, ha a prédikáció keretében a pap fogja a mikrofont, és hittanóra szerű, beszélgetős perceket tart? 
Lelövöm a poént, én nem. Nagyon nem. Utálom. A hideg kiráz tőlük.

Na, ma pontosan egy ilyen szentmisén jártam.
Amikor láttam, hogy zenészek készülődnek, elsápadtam, kivert a hideg veríték, majd összeszedtem magam, és úgy döntöttem, böjt van, ajánljuk fel ezt is Istennek, mint szenvedést. Így utólag belegondolva, érdekes előkészülete a szentáldozásnak, de mindegy.
Az gondolom lejött, hogy nagyon utálni akartam az egészet. Sajnos (valójában szerencsére) ez a szándékom percek alatt dőlt össze. Ugyanis olyat láttam, amit régóta sehol. Ez pedig szégyen. Szégyen, mert egy igencsak liberális felfogásban celebrált mise volt az, ami igencsak közelebb vitt Istenhez. 

Hogy mit láttam? Mi volt ez a nagyon különleges dolog?

Nos, kapaszkodjatok: az emberek láthatóan szerettek ott lenni, örültek, hogy ott vannak. A felnőttek és a gyerekek is egyaránt.
Oké, most biztos sokan legyintenek, hogy ez a Xinaf hülye. Hát nálunk is szeretnek templomba járni az emberek...
Nem kétlem. De itt ki is mutatták. Kisugárzott belőlük.

Testvérek, hogy csúsztunk mi ennyire el? Miért vagyunk mi ennyire végletesek?
Mert az valóban szörnyű, amikor idétlenkedésbe fajul egy liturgia. Azt nagyon utálom. Az Istentiszteleten nem szabad baromkodni. Meg kell adni a méltóságot, hiszen az Úrnak szolgálunk. De az sem normális, hogy az emberek nem mosolyognak soha a szertartáson. Esetleg vigyorognak egy-egy viccesebb esemény, baki láttán/hallatán, de ez a maximum. Rosszabb esetben gúnyosan nevetgélünk, vigyorgunk valamiféle hiba vagy hiányosság esetén.

Viszont az sem teljesen normális, hogy ha egy nem hívő, de Istent teljes szívével kereső ember belép hozzánk, egy csomó komor, szigorúan maga elé meredő, unott, arcizmát meg nem rendítő embert lát. Talán szép az egész, jó az összhang, szép a ministrálás, gyönyörű az ének is, ha nem talál benne örömöt, sarkon fordul és elmegy. Pedig lehet, van öröm, de gondosan őrizet alatt, nehogy ez kicsit is látszódjék.

Szidjuk a szektákat az élményvadászásért, és sok egyéb dologért, de az ő gyarapodásuk igenis a mi szégyenünk!

A mi Istenünk az öröm Istene. Ezt sosem szabad elfelejteni. És számomra kínos, hogy erre egy gitáros gyerekmise kellett ráébresszen újra. Ahol talán nem adnak a bugyuta dalocskák mély lelki élményt, de a zenészek, a pap, a ministránsok és a hívek, mind-mind örömmel gyűlnek össze, és nem azért, mert van egy letudni való kötelességük.