Mióta tudatosan megélem a kereszténységem, azóta találkozom újra és újra azzal a jelenséggel a világban, hogy a vallásos (főleg, ha keresztény) embertől elvárnak egy életszentségi állapotot. Van egy, egyébként téves nézet, hogy aki hívő, az jobb ember.
Én ezt a környezetemben igyekeztem helyre rakni mindig. Igen, így kéne legyen, de hát mi is csak emberek vagyunk, stb.
Most viszont egy másik szempontból is megvilágítanám a dolgot. Miután megállapodtunk abban, hogy sajnos a hívők még nem feltétlen jobb emberek, megemlíteném, hogy ez bizony baj!
Ha vállaljuk, felvállaljuk a kereszténységünket, azzal azt is vállaltuk, hogy Krisztust képviseljük, az ő képmásai, szavának hordozói, fényének letéteményesei vagyunk. Nem csak a papság, de mi, a hívek is képviseljük az egész Egyházat, Krisztus egész titokzatos testét.
Nos, amennyiben a nem hívő (vagy hívő, de nem elég stabil lábakon álló hitű) kedves testvér, hogy keresztényeknél belefér néha egy kis berúgás, egy kis hazugság, egy kis ügyeskedés, pár egyéjszakás kaland, vagy csak egy kis füves cigi, stb... kérdés, ő miért ne csinálná? Meg egyáltalán, miért lenne bárki is keresztény, ha azok is pont ilyenek? Esetleg még a nem teljesen alaptalan "álszentség", és "kétszínűség" kifejezés is előkerül a "szentség" és a "két szín alatti áldozás" helyett.
Persze nem arról beszélek, hogy a kereszténynek MINDENT el kell viselnie. Csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy nagy felelősség kereszténynek lenni. Ez világi helyen néha sokkal könnyebb, mint egyházi környezetben, de még ott is komoly lelki vértanúságra számíthat az, aki vállalja a hitét. Csak ott ez nem a templomba járásban merül ki, hanem a puskázás hiányában pl. (iskola esetén).
Tehát, bár az tény, és ma is ezt vallom, hogy a keresztényektől életszentségi állapotot elvárni botorság, és nem is igen igazságos. Viszont aki "megtagadja önmagát, felveszi keresztjét, és követi Őt", az nem veheti félvállról.
A legnagyobb problémának a kereszténységen belül a szeretet igény szerinti felhasználását látom. A keresztény ember is nagyon tudja szeretni, akivel jóban van... de hát mindig vannak, akikkel nem vagyunk jóban.
Elvileg minden tanítás a szeretetben gyökerezik. És létezik is egy jelenség, egy farizeusi viselkedés, ami rendre keresztény műmosollyal jár együtt: hogy kívülről példamutatóan keresztények akarunk lenni. Leginkább a saját válunk veregetése céljából.
Jártam olyan szertartáson már, ahol divatba jött, hogy mindenki fenemód alázatos akart lenni. Ezt úgy kívánta kivitelezni, hogy utolsónak, vagy legalábbis utolsók között akart áldozni. Ebből az lett, hogy a pap kifordult a szentélyből, kezében a szentséggel, és nem indult el áldozni SENKI! Ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy néha az az alázatos viselkedés, ha elsőnek indul el valaki.
Szóval a dolgok nem mindig egyértelműek, sőt, ritkán azok. Tetteink, bűneink, értékeink mind egyéni, csak az Isten által ismert, személyre szabott szempontok alapján lesznek majd értékelve. Így arra buzdítok mindenkit, hogy próbálja meg saját képességeiből kihozni a legtöbbet. Én nem vagyok optyinai Trofim testvér, hogy böjti időszakban egész héten csak vasárnap egyek egy keveset, de a gyorsétteremről képes vagyok lemondani. (Nem nevetni! Ez tőlem tényleg nagy áldozat!) Valószínűleg te, kedves olvasóm, nem vagy Teréz anya, vagy II. János Pál. Nem is feltétlen elvárható tőled, hogy menj, és öleld meg a koldust. De az talán igen, hogy lokalizáld magadban: AZ OTT EGY EMBERI LÉNY.
Mindenkinek saját magának kell megtalálnia a korlátait. De meg KELL találnia. Nem állhatunk meg tőle biztos távolban. Fejlődni kell. Törekedni kell rá.
"Ne akarj olyan kicsi lenni, nem vagy te olyan nagy..."
Utolsó kommentek