HTML

Utolsó kommentek

  • Xinaf: @antirandom: Bár tudnám, hogy miről beszélsz... javaslat: a kevesebb néha több. (2016.05.12. 19:13) Keresztény felekezetek
  • antirandom: Nyilvános kérdés a magyarországi vallási gyülekezetekhez: terroristák vagytok, akik az V Mózes 7/2, 22, és 2 Mózes 23/20-33 (és Talmud Taanith 10 a. lap és Baba kamma 93 b. lap) szerinti zsidó fajir... (2016.02.27. 09:19) Keresztény felekezetek
  • mezeinewsee: Hát igen. Nem véletlenül a kedvenc imádságom: "Uram, irgalmazz!" (2015.02.01. 18:49) Irgalmasság
  • Xinaf: @Katolikusok Csoportja: Megtisztelő, köszönöm! (2014.12.31. 06:23) Szentségek - Általánosságban
  • Katolikusok Csoportja: Érthető, szemléleletes, egy szóval frappáns! Mint az egész blog! Köszönjük! Megosztjuk! Isten áldása Veled! (2014.12.28. 23:20) Szentségek - Általánosságban
  • Utolsó 20

Bár ma is hangoztatjuk, hogy mi a keresztény kultúrkörhöz tartozunk, ma már sajnos nem divat a kereszténység. Sajnos? Hááát, talán nem is akkora baj. Biztosan kevesebb így a visszaélés. Nem divat? Igazság szerint ez sem igaz.
Kereszténynek lenni bizonyos körökben igencsak divat. Megélni a hitet viszont... na, és ez itt a probléma. Hogyan is lehet a hitet megélni? A téma túl nagy, hogy mindenre kiterjedő választ írjak rá, másrészt nem is én vagyok erre a legalkalmasabb. De kicsit boncolgatnám az egyik alapvető részét. Ez pedig a templomba járás.

Ha kérdezik, tényleg tartom-e a hitemet, mindig elmondom, hogy igen, és azt is, hogy hetente járok templomba. Persze van egy alap tézis, amit most rögzítenünk kell:

Attól, hogy valaki templomba jár, még nem lesz jobb ember, vagy jobb keresztény. Nem lesz feltétlen jobb a hite, mint egy nem templomba járó, jobb embernek. 

Máriapócs.jpg

Én ezt kiegészíteném még annyival is, hogy még az Üdvössége sem ezen áll vagy bukik. A protestáns egyházak nem is kezelik ezt a kérdést annyira szigorúan, mint a katolikus és ortodox egyházak. Fontos ez egyáltalán?

Hajaj! De még mennyire hogy fontos!

Írok én itt még sok mindent, de a legfontosabb érvvel kezdeném: nem templomba járó, de keresztény embert még sosem láttam boldognak. 

És innentől jönnek az érveim a dolog mellett:

Első és legfontosabb dolog (bár csak a katolikusoknál és az ortodoxoknál van így), hogy a templomban az Isten TESTILEG is jelen van. Teljesen fizikális formában. Ennél közelebb lenni hozzá nem lehet. Még ha valaki nem is járul Szentáldozáshoz, akkor is biztos lehet benne, hogy legteljesebb valóságként ott van Jézus.

Második érvem, hogy a templom egész kialakítása az imádságért van. Nem egyszer hallottam már romantikus, néhol kifejezetten cuki elméleteket arról, hogy valaki kimegy a természetbe, és ott a természet közegében érzi át Istennel a kapcsolatát igazán... 
És a beszámolók nem szólnak soha a szúnyogokról, a bántó napról, a hideg szélről, az időnként mellettünk elvonuló, söröző emberekről, a kutyák ugatásáról, stb. 
Nem azt mondom, hogy nem lehet a természetben imádkozni. Imádkozni bárhol lehet. (Ezen a világon legalábbis.) De tényleg Istenre koncentrálni a figyelmünket, erre a templom, és a templomi szertartások inkább alkalmasak. Már csak azért is, mert ezeket ezért írták.

Fülöp áldás.jpg

Harmadik: Isten rengeteget tett már értünk. Tőle kaptuk az életünket, a létünket. Megkaptuk Tőle a megváltást. Megbocsátja a vétkeinket. És tényleg nem adunk neki utazással együtt másfél órát az életünkből hetente? Kedves olvasók, ennél több időt töltünk a wc-n. 
Persze én is tudom, hogy Isten attól, hogy mi ott vagyunk-e a templomban, nem lesz boldogabb, és nem fog jobban szeretni. De ezt kérte tőlünk, hogy legalább vasárnap menjünk el. Egy barátunkra, vagy akár haverunkra is szánnánk ennyi időt, akkor is, ha nagyon szeretné, nem? És igen, tudom, Isten mindenütt jelen van. A párunkkal is találkozhatunk akár a Blaha aluljárójában is, de jobb egyikünknél lenni szerintem. 

Ismerek sok ellenérvet is. Fárasztó vasárnap reggel is felkelni. Nem egyszer idegesítőek a templomba járó emberek. Sok esetben nem szimpatikus a pap, vagy a lelkész. Esetleg unalmasan beszél. Ezek mind érthető érvek. Ennek ellenére, én mindenkit arra sarkalnék, hogy tegye meg ezt akár áldozat gyanánt az Úrért. 

Mennyire rosszul esik nekünk is, amikor valaki, akit nagyon szeretünk, felénk se néz... és még az mennyire rossz, amikor elfelejtkezik a születésnapunkkor... de érdekes, hogy milyen remekül tudunk pont az Istenre bagózni ilyen téren. 

És igen, tudom azt is, hogy "Az Úr napját szenteld meg" nem feltétlen templomba menést jelent. De őszintén, tegyük a szívünkre a kezünket: ki mivel szenteli meg az Úr napját, a vasárnapot? Lényegesen többet imádkozik? Talán a Szentírást olvassuk többet? Segítünk nagyobb mértékben embertársainkon? A templomba menetel önmagában még semmi. De a rendszeres elmaradás általában Istentől is távol tart. Ez pedig szörnyű.

ikonosztáz.jpg

Címkék: elmélkedés

Szólj hozzá!

A címet olvasva most biztos valamiféle szekta ellenes írásra számít a kedves olvasó, de nem, nem ez a célom. 

Régen a bálványok olyan dolgok voltak, amiket isteni hatalommal ruháztak fel. Szobrok általában. Totemoszlopok, meg hasonló élettelen valamik. A modern korunkban azt szoktuk mondani, hogy életünk bálványai azok, amiket Isten helyébe teszünk. A pénz, a hatalom, a televízió, stb. 

Én másik megközelítést szeretnék most elétek tárni. 
Nem egy embert láttam már, aki alapvetően katolikus volt. Járt templomba. Néha még gyónt is. Áldozott is néha. A közösségi életben aktívan részt vett. Benne volt az egészben, nem kevésbé mint bárki más. Talán még katolikus középiskolába is járt. 
Majd egyik napról a másikra nem jön többet, és bejelenti, hogy ő nem is hisz igazán. Vagy esetleg Istenbe még hisz is, de nem fogadja el olyannak, amilyennek az egyházunk tanítja. Esetleg úgy véli, ő nem elég jó Istennek. Vagy úgy érzi, Istennek nem kell gyónás vagy áldozás. Az is lehet, hogy szimplán nem fogad el dogmatikai kérdéseket, mint pl. hogy az oltári szentség VALÓBAN Krisztus, nem csak jelképezi. 

Ezek a példák nem fiktívek, ezekkel én magam is találkoztam már egy-egy ilyen hitehagyott felebarátom esetén. Hogy mi a véleményem róla?

Laus Deo! - Istennek hála!

Hogy miért örülök én ennyire egy ilyen hitehagyásnak? Azért, mert ez sosem volt hit. Ez egy tornagyakorlat volt, méghozzá a rosszabb fajtából. 
Borzasztó lehet úgy eljárni a templomba, hogy a szíved mélyén nem hiszel benne. Minden héten ezért korán felkelni, "elcseszni" a hétvégédet, és egy számodra nem létező Valaki előtt hajbókolni... lelkileg borzasztóan megviselheti az embert.

Vajon Isten maga akarná-e, hogy valaki egy hamis hitben élje le az életét? Azt gondolom, semmi esetre sem. 

Most jön a logikus gondolat: és akkor jobb, ha nem áldozik?

A Katolikus Egyház tanítása szerint az járulhat Szentáldozáshoz, aki meg van keresztelve, nincs súlyos bűn állapotában, és elfogadja a katolikus tanítást az Eucharisztiáról. (Adott esetben akár protestáns is. Ha valaki nem hiszi, Orosz Atanáz püspök atya beszél erről ITT, 48. perctől érdemes kb. hallgatni a témával kapcsolatban.)
De aki NEM hiszi el pl., hogy az oltáriszentség VALÓBAN Krisztus teste és vére, annak mennyire érvényes a szentség? Miben más egy ilyen "katolikus", mint egy református? Pont az egyház lényegét tekintve semmiben. 

Amit hangsúlyozni szeretnék: ez nem baj. Írásomnak pont ez a lényege. Inkább ne kövessen valamit, mint hogy egy hamis hitet kövessen. Akkor még megtalálhatja majd később az igazit. Szent Pálnak is sikerült. Mindenkinek le kell esnie talán a lováról, a saját, külön bejáratú damaszkuszi útján.

Címkék: elmélkedés vallások

Szólj hozzá!

Hamarosan itt a Húsvét. 
Ha végiggondoljuk, mi minden történt csak az elmúlt néhány napban... kezdődik a jeruzsálemi bevonulással. Ott hajlong előtte a tömeg, ünneplik, éljenzik... mekkora kontraszt ez a nagycsütörtöki és nagypénteki eseményekhez képest? 
Az egész nagyhét egy hatalmas ellentmondás egyébként. A törvény nevében halálra adják azt, aki a törvényt alkotta. Sebekkel fizetnek neki azok, akiket meggyógyított. Halálát kívánják annak, aki az Életet adta.

Júdás elárulja a Mestert. Péter megtagadja a Mestert.

Nem tudom, hogy vagytok vele kedves testvérek... de én nem egyszer árulom el Őt. Hiszen hányszor követek el bűnt? Hányszor nem szeretem eléggé akár az ellenségemet? Hány alkalommal nevetek ki valakit a háta mögött, vagy kritizálok? 
És hányszor meg is tagadom? Amikor keresztényhez méltatlant teszek, és szemérmesen leveszem a csotkit? Amikor nem merek keresztet vetni a templom előtt, mert egy sátánista társaság áll mellettem? 

Isten megbocsátása hatalmasabb, mint a mi bűneink.
Érdekes tapasztalatokkal gyarapodtam ez alatt a böjt alatt.
A sátán soha nem látott erővel tőrt rám. Éreztem a vad dühöt, ami átjárta a lényemet. Kialvatlan voltam, nem tudtam aludni. Ingerült voltam, csalódott. Keserű. Aztán az Úrhoz fordultam, és úgy tűnt el belőlem a homály, a sötétség, mint ha sosem lett volna. Ismét szabad voltam. És a szabadságom első teljesen szabad döntéseként az Isten lába elé vetettem magam, leborultam, és kértem bűneim bocsánatát, és az Ő végtelen irgalmát.

Dali Jézus a kereszten.jpg

Most az Úr nincs a világban. Alászállt az alvilágba, a lelkeinkért. De közel már a feltámadás!

Ezzel a reménnyel kívánok nektek is testvérek minden jót a böjtből hátra maradt csekélyke időre. Könny és vér hullatása árán is, de nem engedhetjük, hogy a sátán elvegye a Húsvétunk nagy örömét!

Címkék: bűn böjt bűnbánat

Szólj hozzá!

"Ha valamit tehetsz, segíts rajtunk, és légy részvéttel irántunk! Jézus így felelt: Ha valamit tehetsz?… Minden lehetséges annak, aki hisz. A fiú apja erre felkiáltott: Hiszek! Segíts hitetlenségemen!"

Felvettem azt a szokást, hogy a vasárnapi prédikáció tömör összefoglalását kiírom facebookra. A fogadtatás elég pozitív szokott lenni, egészen meglepő, milyen ismerősök lájkolnak.

A múlt vasárnapi evangélium, és a hozzá tartozó prédikáció mindenesetre elgondolkodtatott, különösen. A fenti idézet, hogy konkrét legyek.

"Hiszek! Segíts hitetlenségemen!"
Egyébként ez a szöveg Márk evangéliumának 9. fejezetében olvasható.

"Hiszek! Segíts hitetlenségemen!"

Mi az, hogy hinni? Hogy hinni Istenben?

Elfogadni, hogy létezik egy felsőbb erő? Ezt az USA-ban sok terápiás kör alkalmazza. "Bízd rá az életed egy felsőbb hatalomra." Így segítenek letenni a cigit, a drogot vagy az alkoholt. Ebben az esetben gyakorlatilag teljesen mindegy, mi az a felsőbb hatalom. 
Ennél a kereszténység egyszerűen több. Mert ez, hogy "mindegy mi az a felsőbb hatalom" egyszerűen nem igaz.

Egy régebbi írásom alá egy ilyen komment is került:
"És ráadásul a hit nem feltétlenül jelent vallást sem."
Ez ma egy nagyon divatos gondolkodás. Régebben a materializmus volt divatban, de az ember spiritualitás iránt érzett igényét nem lehetett csírájában kiirtani. Ma már inkább az dívik, hogy "higgy amiben akarsz". Bármiben. Szinkretizmus, méghozzá nem elemi szinten. Ez talán még a szektáknál is sokkal veszélyesebb gondolat, ugyanis itt szilárd tanítás, vagy erkölcsiség sincsen. A saját magunk által gyártott vallás kényelmes, mert a mi értékrendünk szerint épült... csodák csodája, remekül meg is tudjuk tartani. Hogy mit kell tenni, hogy jó ember legyen valaki? Semmit, hiszen a saját értékrendje szerinti vallásban ő az alapelvek megtestesítője, hiszen ő építette fel az alapelveket a saját életéből.

A "magam módján" keresztényekről már írtam régebben. Borzasztóan veszélyes. 

Gyakorlatilag minden hit, ami mögött nem áll szilárd igazság, elég veszélyes. Könnyen megy tévútra, könnyen becsapható, nem nehéz félreértelmezni... 

Sok mindenről írtam, de ezek mind kevésbé lényeges dolgok. Ami valóban számít, hogy hiszem-e, hogy Isten mindenható és szeret, méghozzá jól szeret? Ha nem, akkor ez a téma be is fejeződik. De ha igen a válasz, akkor viszont felmerül a kérdés: hiszek én egyáltalán? Mert ha igen, miért aggódunk annyi mindenért? Miért ragaszkodunk annyi felesleges dologhoz? Miért bíráljuk felül az Urat? A leggyakoribb példa erre a házasságon kívüli szex. Vagyis, a leglátványosabb. Mert a könyörtelenséget, az alázat hiányát, a megszólást sokkal nehezebb "rajta kapni". 

És itt jön ez a kiálltás. Hiszek-e Istenben? HISZEK! SEGÍTS HITETLENSÉGEMEN! Segíts, mert bár teljes szívvel azt mondom: hiszek, és komolyan is gondolom, de ha belegondolok, hányszor felejtkezem el arról, hogy sorsomat a kezébe helyeztem, hányszor félek, aggódok, vétkezek, stb., akkor rájövök, hogy ez nem IGAZI hit. Mert hiányzik a tényleges ráhagyatkozás.

Ez a bejegyzés már túlságosan hosszú: De ha még később is lesz ihletem, akkor majd írok a ráhagyatkozásról is. 

Címkék: idézet érdekesség elmélkedés bűnbánat

Szólj hozzá!

Kedves olvasók!

Szeretitek a modern, gitáros Istentiszteleteket? A gyerekmiséket gitárral, szintetizátorral, stb? Hát azt, ha a prédikáció keretében a pap fogja a mikrofont, és hittanóra szerű, beszélgetős perceket tart? 
Lelövöm a poént, én nem. Nagyon nem. Utálom. A hideg kiráz tőlük.

Na, ma pontosan egy ilyen szentmisén jártam.
Amikor láttam, hogy zenészek készülődnek, elsápadtam, kivert a hideg veríték, majd összeszedtem magam, és úgy döntöttem, böjt van, ajánljuk fel ezt is Istennek, mint szenvedést. Így utólag belegondolva, érdekes előkészülete a szentáldozásnak, de mindegy.
Az gondolom lejött, hogy nagyon utálni akartam az egészet. Sajnos (valójában szerencsére) ez a szándékom percek alatt dőlt össze. Ugyanis olyat láttam, amit régóta sehol. Ez pedig szégyen. Szégyen, mert egy igencsak liberális felfogásban celebrált mise volt az, ami igencsak közelebb vitt Istenhez. 

Hogy mit láttam? Mi volt ez a nagyon különleges dolog?

Nos, kapaszkodjatok: az emberek láthatóan szerettek ott lenni, örültek, hogy ott vannak. A felnőttek és a gyerekek is egyaránt.
Oké, most biztos sokan legyintenek, hogy ez a Xinaf hülye. Hát nálunk is szeretnek templomba járni az emberek...
Nem kétlem. De itt ki is mutatták. Kisugárzott belőlük.

Testvérek, hogy csúsztunk mi ennyire el? Miért vagyunk mi ennyire végletesek?
Mert az valóban szörnyű, amikor idétlenkedésbe fajul egy liturgia. Azt nagyon utálom. Az Istentiszteleten nem szabad baromkodni. Meg kell adni a méltóságot, hiszen az Úrnak szolgálunk. De az sem normális, hogy az emberek nem mosolyognak soha a szertartáson. Esetleg vigyorognak egy-egy viccesebb esemény, baki láttán/hallatán, de ez a maximum. Rosszabb esetben gúnyosan nevetgélünk, vigyorgunk valamiféle hiba vagy hiányosság esetén.

Viszont az sem teljesen normális, hogy ha egy nem hívő, de Istent teljes szívével kereső ember belép hozzánk, egy csomó komor, szigorúan maga elé meredő, unott, arcizmát meg nem rendítő embert lát. Talán szép az egész, jó az összhang, szép a ministrálás, gyönyörű az ének is, ha nem talál benne örömöt, sarkon fordul és elmegy. Pedig lehet, van öröm, de gondosan őrizet alatt, nehogy ez kicsit is látszódjék.

Szidjuk a szektákat az élményvadászásért, és sok egyéb dologért, de az ő gyarapodásuk igenis a mi szégyenünk!

A mi Istenünk az öröm Istene. Ezt sosem szabad elfelejteni. És számomra kínos, hogy erre egy gitáros gyerekmise kellett ráébresszen újra. Ahol talán nem adnak a bugyuta dalocskák mély lelki élményt, de a zenészek, a pap, a ministránsok és a hívek, mind-mind örömmel gyűlnek össze, és nem azért, mert van egy letudni való kötelességük.

Címkék: öröm elmélkedés élménybeszámoló szertartás

2 komment

Bár elkezdődött a nagyböjt, most nem ezt boncolgatnám. Lehet, később lesz majd ezzel foglalkozó írásom, most jelenleg egy régóta tervezett helyzetjelentést szeretnék adni.

Amikor rátaláltam a keleti lelkiségre, megközelítőleg ugyanazokat a tüneteket produkáltam, mint amit az új megtérők szoktak. Minden jobban tudtam, mint mások, és tisztességes agresszivitással ki is osztottam másokat. Gőzerővel vetettem bele maga a liturgikus és imádságos életbe, és közben ítélkeztem mindenki felett, aki ezt nem teszi.
Az új megtérőkkel az egyik nagy baj, hogy tényleg gőzerővel hajtanak, így még csak nem is hiteltelenek. Amikor én kritizáltam a vecsernyék és az utrenyék hosszát, és a kihagyott részeket, még magam is elmentem minden ilyen szertartásra. Amikor ítélkeztem, hogy mennyire nem imádkoznak körülöttem az emberek, még képes voltam napi 45-60 percet is folyamatos imádsággal eltölteni. És még hosszan sorolhatnám.

Azért alakulhatott ez ki bennem, mert ténylegesen második megtéréshez vezetett. Amikor én megismerkedtem ezzel az ősi, nekem új irányvonallal, borzasztóan rossz életszakaszban voltam. Közel álltam az egyház elhagyásához is. És a keleti lelkiség adott nekem valódi, erős impulzust. 

Így mai fejjel valahol ijesztő, valahol bájos az a fanatikus lelkesedés, ahogy én ezt akkor megéltem. Viszont engedtessék meg nekem, hogy annyit megjegyezzek: sok tapasztalt, sokat látott, megkockáztatom hogy bölcs ember is volt az ellentáborban, a "nyugati oldalon". Miért nem ismerte fel senki ezeket a tüneteket? Gondolom, mert akkor már éveken át keresztény voltam. Sajnos egyetlen ember volt csak, aki úgy világított rá a hibáimra, hogy nem volt benne indulat, harag, és ezzel sikeresen el is gondolkodtatott. Ez az illető egy lány, aki akkor még a 17 éves sem volt, ma már felnőtt nővé érett: Fenopy. Érdekesség, hogy egy olyan közegben (cserkészet, vezetők) volt bátorsága megemlíteni pár hibámat, ahol vagy nem foglalkoztak a kérdéssel, vagy engem támogattak benne. Nem kis bátorság szembemenni a közvéleménnyel.
Ezen kívül ki kell emelnem a másik oldalról Kruppa Levente atyát is, aki megtűrt maga mellett, mint ministránst, pedig biztos nehéz lehetett elviselni azt a passzív-agresszív elitizmust, amit produkáltam mellette. 

Szóval, eltelt némi idő, és Xinaf is kicsit lehiggadt. Mit jelent nekem ma a keleti lelkiség? Mi változott?
Valahol semmi, valahol minden. 

Akárcsak 1-2-3 éve:  

- ... ma is igényem van a szép, minél teljesebb szertartásokra. Hiányoznak az antifonák és az ekténiák, amikor rövidítjük őket szertartáson, vagy egyet-egyet kihagyunk. Viszont ma már nem érzem úgy, hogy meg lett becstelenítve a liturgia. Igazából ma valahol mókás elvárás volt tőlem, hogy akik éveken, de néha évtizedeken át szívvel és lélekkel elvégezték a Szentliturgiát, azok jöjjenek rá, hogy "rosszul" csinálták, és végezzék innentől "jól". Ez az elvárás azért is vicces, mert ezt a püspök se várta el.

- ... ma is szeretem végig állni a szertartásokat, kivéve a prédikációt, sőt, előfordul, hogy az apostoli levélnél is leülök. De ma már nem annyira közpinti kérdés, mint régen. Ha olyan közegben vagyok, ahol ez a szokás, akkor ülök, állok, térdelek. Egyszerűen fontosabbnak érzem a közösséghez tartozó egységes viselkedést, mint a saját lelkiségi igényemet.

- ... ma is viselek szakállat, de ma már nem tartom olyan sarkalatos önkifejezésnek. Ha úgy adódik, levágom.

- ... ma is szeretem nagyon a vecsernyét, mint szertartást. Viszont, akármennyire szégyen is ez, be kell vallanom, nem is szoktam már eljárni rá. Sehova sem, és otthon sem végzem el. Ha már úgyis nagyböjt van, néha el kéne tolnom rá a képem.

- ... ma is nagy lelkesedéssel olvasok ortodox lelkiségi irodalmat, de közben sikerült megismernem annyira az ortodox egyházakat, hogy belássam: ott sem mindenki Porfíriosz atya. Az ortodoxok piszokmód ugyanolyan emberek mint a katolikusok, egy grammal se jobbak. Van köztük is bunkó és kedves, szent és nihil, jó és rossz. NAGYON fontos volt, hogy eltűnjön belőlem ez a romantikus kép, amit elképzeltem, mert így tudom igazán szívemből szeretni a katolikus egyházat.

-  ... ma is örömmel csókolnám meg a pap áldó kezét, de megértettem, miért taszító ez másoknak. Ma már alaposan felmérem, kinek lehet ilyesmit, és kinek nem. Nagyon fontosnak tartom (ez régebben is fontos volt nekem), hogy áldást sosem lehet fegyverként használni. Ha valakit idegesít vagy taszít a kézcsók, annak nem szabad adni. 

- ... ma is fontosnak érzem az ősi, keleti külsőségeket, szertartásokat, stb. Igénylem a csörgős tömjénezőt, a vörösborral áldoztatást, a keleti gyóntatási szertartást, stb. Továbbra sem szeretem a népénekeket, a latin hagyományokat a görögkatolikusságban (pl. coursillo, rózsafüzér, szentségimádás, stb.), de megértem, ha valakinek tetszik, és igénye van rá. Én inkább maradok a csotkinál, de ettől az még nem lesz jobb a rózsafüzérnél.

Összességében a keleti lelkiségnek talán a legfontosabb erényében szenvedtem hatalmas hiányt: az alázatban. (Na, ez még mindig probléma. De valamennyivel talán kisebb. 
Mindenesetre ma már annyit elértem, hogy nem feltétlen az a jó út, amin nekem sikerült Isten közelségébe kerülnöm. Lehet, másnak ez zsákutca, vagy még rosszabb esetben szakadék. Az üdvösség pedig nem a metániák mélységén múlik.

Krisztus Isten kereszten.jpg

Címkék: érdekesség elmélkedés bűnbánat

Szólj hozzá!

Pár éve, évtizede még egy erősen materialista világ volt itt kis hazánkban. Ezt a rendszerváltással együtt egy szemléletváltás is követte, és ma már teljesen szabad a vallásgyakorlás. Magyarországon a már ismert katolikus, protestáns és ortodox egyházakon kívül nagy számban megjelentek a nem keresztény vallások is. Iszlám, zsidó, buddhista, stb. 
Aztán megjelentek a szekták. Ezek valamelyik nagy egyházból kivált kisegyházak, és gomba módra terjedtek szét. Majd jöttek teljesen új vallások, mint a szcientológia, ami már nem is szekta, lévén nincs alapja, amiből kiválhatott volna. Közben ezekkel párhuzamosan nagy teret nyertek az ezoterikus irányzatok, és most ember legyen a talpán, aki képes összeszámolni a különböző vallási és világszemléleti eszmerendszereket. Ráadásul komoly keveredések is nehezítik a munkánkat, mert az egész jelenségre jellemző a szinkretizmus, azaz: valláskeveredés. Sok tudományos alappal bíró, ezoterikus módszer is létezik már, ami buddhista alapú filozófiát is belekever a saját tanításába.

Ez az egész nagyszámú élet értelmét kereső csoport azt is jelenti, hogy az emberekben igencsak megnőtt a spiritualitásra az igény. Felvetődik a kérdés, miért van ennyi egyház, mozgalom, szervezet... Nyilván, mert igény van rájuk. Miért van rájuk igény? Nyilván, mert olyat adnak az embernek, amit mások nem.

És most jön el a pillanat, amikor MIND, akik valamelyik történelmi valláshoz (és valláson belül egyházoz) tartozunk, nagyon keményen elszégyellhetjük magunkat. Valamit alighanem rosszul csinálunk, mert ha nem így lenne, a több száz hitet és/vagy életmódot adó szerveződésből max. egy maréknyi maradhatna fent!

Amit én problémának látok, az az evangelizáció teljes hiánya. Jelenleg nálunk már az is evangelizációs alkalomnak számít, ha egy fizetős rendezvényt tartunk a Margit-szigeten, amire eljön pár nem keresztény ismerősünk, és jól is érzi magát. Sokat röhögünk Jehova Tanúi agresszív térítési módszerén. Mások meg nem röhögnek, hanem felháborodnak rajta. És igen, ez szerintem se jó, viszont a nálunk található nagy büdös semmi legalább olyan rossz. 

Nézzünk szembe a ténnyel: a nagy, törétnelmi vallásoknak és egyházaknak nem valami jó a sajtója a mindennapi médiában. Ha valaki minden vallási gyökér nélkül elkezd kutakodni az igazság nyomában, előbb fog kineziológushoz menni, mint templomba. De ha valami "vallásosabbra" vágyik, akkor is nagyobb eséllyel köt ki egy szektában, mint egy papnál.

Ha Átlagos Emberke, a fiktív példánk hőse szomorú, és vigaszt keres a lelkének, a történelmi egyházak így reagálnak:

 

Ha Átlagos Emberke ezek után valami csoda folytán nem tért meg, hiába a rengeteg inger, és még mindig szomorú, akkor előbb-utóbb belefut valamilyen szektába. Akik magukhoz hívják, megszólítják, reményt és jövőt adnak neki, közösséget talál náluk. 

Van egy olyan mentalitás, hogy mi bárkinek szívesen segítünk, aki kéri. Ez nagyon szép, csak éppen emiatt százakat lökünk a szekták és a tudományos-ezoterikus, ezoterikus vagy okkult, esetleg ténylegesen sátáni szerveződések karjaiba. Mert ők azokhoz is szóltak, akik nem kértek segítséget. Mert ők valahogy ezt fel tudták ajánlani maguktól.

Szóval, valami evangelizációra szükség lenne. Az, hogy Fülöp püspök atya minden évben megszenteli a Dunát, vagy hogy közterületen vecsernyét végez, szerintem egy igen jó kezdet. Ferenc pápa is kérte, én meg igazat adok neki: KI KELL LÉPNÜNK A TEMPLOMBÓL. 

Címkék: elmélkedés

Szólj hozzá!

Rég blogoltam vallásos témában, pedig régóta terveztem.De most van rá energiám, szóval nosza!

Észrevettem egy jelenséget, ami vallásos és nem vallásos embereknél egyformán elterjedt: nagyon szeretünk csoportba verődve fikázni, kritizálni valakit.

Sokan még csak nem is értik, miért nem való ez egy keresztény emberhez? Pedig a válasz evidens: mert nem Krisztusi. 
Az ilyen közös panaszáradat valaki iránt rengeteg indulattal jár, ráadásul a beszélgetésben résztvevők, kimondva vagy kimondatlan, magukat jobbnak tekintik, mint a kritizált személyt. 

Nemrég kollégákkal beszélgetve szóba került egy srác (szintén munkatárs, de nem közvetlen). Ez a srác konkrétan a Hit Gyülekezetébe tartozik.
Ugye nem árulok el titkot azzal, hogy nem kedvelem különösebben a H Gy-t? Viszont a legkevésbé a hívőkkel van gondom. 
No, amikor szóba került ez a dolog, igencsak vad ócsárlás kezdődött. Kritika érte, mert térít, mert szilveszterkor Istentiszteletre ment, mert megszólította őket a buszon, mert mesélt a hitéről... 
Abban a morbid helyzetben találtam magam, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy védeni kezdjem a Hit Gyülekezetét. Erre végül nem volt szükség, sikerült lecsillapítani az indulatokat, és jött más téma. Engem mindenesetre elgondolkodtatott.

Mindig szívfájdalomként éltem meg, ha kinevetnek, vagy akár verbálisan inzultálnak a hitem miatt. Kínos, de a Hit Gyülekezete, a Jehova Tanúi, és a többi szekta valóban elkötelezett, hívő és lelkes tagjai ugyanezt kell kiállják, mint amit én a magam görögkatolikussága miatt. Sok esetben tőlünk, katolikusoktól is.

Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy bizonyos dolgokat nem állhatunk meg szó nélkül. Ha valaki bunkó, nem kötelező elnézni. Ha valaki eretnekséget hirdet, nem kell szótlanul eltűrni. Ha valaki káromkodik, elvárom, hogy nagyon sebesen abbahagyja a jelenlétemben.

És persze nem kell kedvelni senkit. De abban örömöt lelni, hogy közösen fikázunk valakit? Ugyan már emberek, ennél jobbak vagyunk! Az utálat, a gyűlölködés mikor hozott valaha is jó eredményt?

Címkék: elmélkedés

Szólj hozzá!

Nemrég említettem a másik blogomon, hogy szerzetességre készültem. Régebben pedig egyenesen azt írtam, hogy a szerzetesek a legszerencsésebb emberek a Földön.

Mennyiben változott ez a nézetem azóta, hogy megtaláltam a Kedvesem, és eszem ágában sincs szerzetesnek menni? Hát, igen is, és nem is. Ma már úgy írnám, hogy a szerzetesek a legszerencsésebbek egyikei a világon. 

Egyáltalán, mi az, hogy szerzetesség? Ez már nem egyszer sok helyen gondot okoz. Keresztény szempontból háromféle szerzetességet tudnék kiemelni: nyugati, keleti, és remete. Ebből a remete kicsit kilóg a sorból.

Azt az elején leszögezném, hogy ez kifejezetten keresztény szemléletű írás. Azaz se a buddhista, se a krisnáns szerzetesek nem kapnak benne szerepet, meg semmiféle más vallások tagjai sem.

Ami nagy vonalakban összeköti ezt a hármat, az a szerzetesség 3 tartópillére: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Az már közösségenként eltér, melyiket tekintik legfontosabbnak. A Jezsuitáknál általában az engedelmesség van megnyomva, a Ferencesek különösen rámennek a szegénységre, stb. Azonban ezzel vége is a hasonlóságoknak, és szinte olyan, mint ha különbségek légiója vonná be ezeket a közösségeket. 
Annyit viszont még mindenképpen meg kell említenünk, mint közös pont, hogy a szerzetesek életüket Istennek szentelik, ezért régi életüket elhagyják az újért. Ezért kapnak új nevet, mert új ember születik, aki új életet él.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a szerzetesek sem igazán másmilyen emberek, mint bárki a világban. A legégetőbb különbség, hogy a szerzetes nem házasodik meg. Gyakorlatilag eljegyezte magát az Úrral, így hát lemondott az emberi kapcsolatokról. Általánosan elterjedt kép, hogy a szerzetesek mind szent emberek, ahogyan az is, hogy mind álszent pedofilok. Természetesen egyik sem igaz.
Ami szintén hamis kép, hogy a szerzeteseknek semmi gondjuk nincs, békésen elvannak a maguk dolgával, de jó nekik. Nem. A szerzetes hatalmas küzdelmeket fojtat. Az, hogy megtagadta önmagát, nem azt jelenti, hogy ezzel az ösztönei el is hallgattak. A sátán minden erővel próbálja bűnre vinni a szerzetest, talán a világi személynél is sokkal inkább, mert a szerzetesek állandó imádsága szörnyű kínokat okoz neki. 
És nem kevésbé téves az a felfogás sem, hogy a szerzetesek komor emberek, akiknek egy vidám pillanata sincs. Ez nem igaz. A szerzetességben rengeteg az öröm, legalábbis mindig ezt mondják, akik ezt a szolgálatot élik. 

És most nézzük a már említett hármas kategóriát, ahogyan én csoportosítottam. Persze ez koránt sem tökéletes, csak egyféle rendszerezés.

Nyugati szerzetesség:
Szent Benedek nevéhez kötik, a nyugati rendek a reguláikat többek között az ő írásai alapján állították össze. A nyugati szerzetesek "rendekbe" tömörülnek, amelyek mind más és más profilt képviselnek. Míg a Szaléziek az ifjúság védelmét és nevelését vállalták fel, a Jezsuiták térítenek, a Ferencesek apostoli szolgálatot látnak el, az Irgalmas rendi nővérek betegeket ápolnak, a Bencések tanítanak, stb. Rendenként eltér a szerzetesi öltözék, a noviciátus követelménye, és a belső szabályzat is.
A nyugati szerzetesek fogadalmat tesznek, ezzel válnak teljes értékű szerzetessé. A rendekben van X idő, ami alatt a jelöltből vagy szerzetes lesz, vagy alkalmatlannak tekintik a szolgálatra. A legtöbben papok is.

Ferences szerzetesek.JPGFerences atyák, a nyugati szerzetesség meghatározó alakjai.

Keleti szerzetesség:
Nagy Szent Bazilhoz kötik, akire Szent Benedek is utal (miszerint, ha valamilyen dologról nem értekezett, abban Nagy Szent Bazil írásai a követendőek). Nem tömörülnek rendekbe, így öltözetük megegyezik. A keleti szerzetes közel ugyanúgy néz ki Oroszországban és Magyarországon is. Monostoronként azonban eltérőek a közösség legfőbb profiljai. Míg egyes kolostorokban kertészkednek, máshol fogyatékos gyerekeket gondoznak, megint máshol ikont festenek. Ez mindig a közösség vezetőjétől, és magától a közösségtől dől el.
A keleti szerzetesek szerzetessé szentelődnek. A noviciátus merőben más, nincs időtartam, elméletileg valaki élete végéig is novícius maradhat. Nagyon kevés keleti szerzetes lesz pap is, csak amennyi feltétlen szükséges.

ortodox szerzetesek.jpegOrtodox szerzetesek.

Remeteség:
Remete Szent Antalhoz kötik, sokak szerint az első szerzeteshez. A remeték kicsit kilógnak a másik két típusból, mivel nem közösségben élnek, hanem teljesen magányosan. Ebből fakadóan, nincs kiemelt öltözetük, rendi szabályzatuk. Minden remete teljesen eltérő életmódot él.

A szerzetességnek létezik természetesen női ága is, de mivel engem kevésbé érint, így nem foglalkoztam vele túlzottabban.

Egy dolog van, ami a nyugati és a keleti szerzetest is elszakíthatja szerzetesi életétől, és ezek a tisztségek. A szerzetesekből lett püspökök nagyon nagy küzdelmek árán SEM tudják megőrizni tökéletesen ezt az életformát. Bár a világ gyakran fogalmaz így: "XY püspök szerzetes", az adott püspök sok esetben azt mondja, "szerzetes volt". 

És én milyen is akartam lenni? 
Nem meglepő módon, keleti. Vagy más szóval, monasztikus.
A "monosz" szó azt jelenti: "egyedül". Isten és ő, ez lenne a monasztikus szerzetesség lényege. A monasztikus szerzetességnek legfontosabb mozgatója a csend. A belső szemlélődés, az Istenre való figyelem. Külsőre ez sok hasonlóságot mutat a buddhista szerzetesekkel, de ez tényleg csak látszat: míg a buddhisták igyekeznek magukat minél inkább kiüresíteni, addig a monasztikus szerzetes azért üresíti ki önmagát, hogy Istennel töltse meg. 
A monasztikus életet a csend, a belső ima, és a láthatatlan küzdelmek jellemzik. 

Ma azt tudom pluszban elmondani a témában, hogy a világban élő ember sem kell gyökeresen különbözzön a szerzetestől. A csendet, az imát igencsak lehet gyakorolni családon belül is, és én magam is fogok erre törekedni.

Címkék: érdekesség

Szólj hozzá!

Aki ismer, az tudja: keleti lelkem igen fontosnak tartja a hagyományokat. Pl. a vecsernyén az "Enyhe világossága" alatt leoltott villany, vagy a december 24.-ei közös karácsonyfa állítás a családdal, mindkettő fontos nekem. Igyekszem magam is kialakítani a saját hagyományaimat. Ezek között vannak imádságos, és teljesen világi hagyományok is. Szerintem mindenkinek szüksége van pár berögződésre. Viszont, csak akkor tartom jónak magát a hagyományt, és annak létét, ha azt szolgálja, amiért kitalálták.

Egy kis falucskában elterjedt volt egy olyan szokás, hogy a kalácsot úgy sütötték, hogy lecsapták a két végét. Egyszer ez feltűnt valakinek, és elkezdett nyomozni, hogy ugyan miért van ez így? Senki sem tudta, mindenki így tanulta már az édesanyjától is. Végül egy ősöreg nénit találtak, aki a kérdést hallva csodálkozva ennyit mondott: "Hát mert így fér be a tepsibe..." 
Ennél az esetnél ennek a hagyománynak nem volt sok értelme. Valódi érzésekkel a megszokáson túl nem viseltettek iránta, és ma már belefér a tepsibe az egész kalács, mivel azóta kicsit változott az életmódunk, jött a jólét.

Még egy példa: évekig kértem a gyorséttermekben a menüt kólával. Reflexből és automatikusan. Csak nemrég gondoltam bele, hogy nincs különösebb bajom a kólával, de az Ice Tea-t, vagy a gyömbért jobban szeretem.

Szóval, a hagyományok jó és hasznos dolgok, ha megőrizni akarunk valamit az utókornak. Ha őrizni akarjuk valaminek az emlékét. De nem jó, ha értetlen zombi módjára csináljuk, és akkor sem, ha nyerészkedésből.

Nagyon jó példa mindkét esetre Szent Miklós ünnepe, avagy a Mikulás. Szép és jó, ha az ember meg akarja a nagy szent örökségét őrizni azzal, hogy örömöt visz a gyerekek életébe. Ez még akkor is szép, ha nem keresztény az illető, hiszen pont az örökségének lényegét viszi tovább. De az a vadkapitalista ipartermék, amivé korcsosították, az viszont veszett káros. Ennél a vallási felhangokat kiirtani próbáló Télapó jobb volt. Pont, mert az önzetlen ajándékozást megtartotta.

Tele van az életünk minden területe hagyománnyal. Hamarosan közeleg az egyik félelmetes hagyomány: a karácsonyi mise. 
Hogy ezzel mi a baj? Semmi. Csak szomorú, amikor tucatszámra érkeznek nem keresztény emberek a templomba, utálkozva, hogy a francért kell ilyenkor ott lenni, de hát ez a szokás... 

De mondjuk ebben, mi keresztények sem vagyunk sokkal jobbak. Amikor jön, hogy az a szokás, hogy ennyi és ennyi pénzt kell a perselybe dobni, ekkor és ekkor gyónni kell, stb. mindig elgondolkodom. Jézus azt mondta egyszer: "A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért." Szép, amikor feldíszítjük a templomot, hogy így készüljünk az Úr dicsőséges születésére. Nem szép, ha közben idegbetegek vagyunk, mert nem halad a meló. Szép, ha a család együtt étkezik. Nem szép, ha közben elharapják egymás torkát, mert annyira veszekednek. Szép, mikor egy osztály közösen megy reggel misére. Nem szép, ha azért, mert különben beírást kapnak.

Itt a karácsony... rengeteg hagyománnyal. Tegyünk érte, hogy a hagyományok szolgáljanak minket, és nem mi azokat!

Krisztus születik! - Dicsőítsétek! 

Áldott, békés, nyugodt karácsonyt kívánok nektek!

Címkék: ünnep öröm elmélkedés

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása